1. fejezet - Ismeretlen Küldetés

Pár évvel azután, hogy a 3. világháború szörnyűségei csaknem elpusztították a Föld lakosságát, s hogy a vulkánkitörések és a földrengések szinte állandóvá váltak, két alak jelent meg a valaha óriási toronyházakkal büszkélkedő Hong Kong külvárosában. Az egyik negyven körüli férfi volt, kezeit széldzsekije zsebébe dugva védte a hideg széltől, miközben fejét néha megrázta, hogy középhosszű őszesedő barna haja ne lógjon a szemébe. A másik alak huszas évei elején járó, szőke hajú lány, hosszú bőrkabátja lobogott mögötte, kezeit keresztbefonta a mellkasán és bele-belerúgott egy-egy kőbe. Útjuk egy kihalt utcán vezetett keresztül. Mindenhol felborított szemeteskukák, kartondobozok százai hevertek szanaszét. Ha a szemét nem vált volna ketté előttük, bizony a bokáig érő hulladékban kellett volna gázolniuk. Az utca egy parkba vezetett, azon kevés parkok egyikébe, amit még nem romboltak le, hogy még több házat és üzletet építsenek. De ez nem egy virágos park volt, ahol repdestek a madarak és kutyák kergették a frizbit. A kerítés rémes állapotban volt, a növények mind elpusztultak.
- Vajon tényleg eljönnek, Metjodus? – Kérdezte a szőke hajú nő a férfit.
- Egészen biztosan, Lilian – válaszolt nyugodt hangon a férfi. – Mindannyiukat személyesen hívtam meg.
A nő idegesen bólintott, majd újból megszólalt.
- Bocsáss meg, csak tudod, ez az első igazi feladatom és nagyon izgulok.
- Nincs miért izgulni, Lilian. Nem ronthatunk el semmit – mondta Methodus.
- Díjazom az önbizalmad, Metho, de ők még csak gyerekek. Egyáltalán kinek jutott eszébe ez a képtelen ötlet?
- Ha tudni akarod, nekem. És szerintem még neked sem nőt be teljesen a fejed lágya – szólt a férfi és most először elmosolyodott.
A nő nem válaszolt, csak sértődötten felhúzta az orrát. Ahogy végigsétáltak a parkon feltöredezett betonút és helyükről kifordult fák kísérték útjukat. Aztán végül, egy kidőlt tölgyfa törzsén megláttak egy prémes kabátban ücsörgő szőke hajú lányt. Csuklyáját a fejére húzta, mellette a földön nagy sporttáska és egy hátizsák hevert. A fatörzs másik végén egy fekete bőrű fiú ült és annyi ruha volt rajta, hogy alig bírt megmozdulni. A közelükben egy csodás módon még állva maradt fának dőlve egy szőke hajú fiú állt, a felborult és széttört műemlékeken pedig további két fiatal foglalt helyet. Az egyik, egy barna hajú fiú, kezeit dörzsölgette össze és dideregve fújkodta. A másik, egy vörös hajú, csillogó zöld szemű, szeplős lány, nyugodtan ült és kíváncsian nézte a mellettük ácsorgó, láthatóan nemrég érkezett, szemüveges kínai lányt. Amaz kicsit félénken álldogált, lábai néha megremegtek. Hátizsákját a kezében tartotta. Ő vette észre elsőnek Liliant és Methodust. Követve a lány tekintetét a vörös hajú is észrevette őket és felállt. Ez már mindenkinek feltűnt és követték a szeplős példáját. Közben feltámadt a szél és mindannyiuk haját még jobban összeborzolta.
- Üdvözöllek titeket – szólalt meg Methodus szokásos nyugodt hangján. Lilian kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán gyorsan becsukta és csak biccentett.
- Örülök, hogy mindannyian itt vagytok – folytatta a férfi, ám ekkor a fekete fiú félbeszakította.
- Várjon csak! Milyen nyelven beszél? És hogy-hogy mindannyian értjük? – ijedten a szája elé kapta a kezét. – És én milyen nyelven beszélek?
Lilian kuncogott és kicsit felengedett, majd Metjodus helyett válaszolt.
- Engem Lilian Davis-nek hívnak – mutatkozott be, aztán folytatta. – Ez egy egységes nyelv, a neve scientia.
- Scientia, mint tudás? – vágott közbe a kínai lány.
- Igen, úgy is mondhatjuk – vakarta meg a nyakát Lilian. – De ez egy hosszú történet. Igazából nem is így kéne hívnunk, hanem…
- Még mindig nem értem, hogy beszélhetjük. Sosem tanultam – mondta a fekete fiú.
- Ezt nem is kell megtanulni. Ezt a nyelvet születésetektől fogva ismeritek és ismerni is fogjátok életetek végéig. Amíg nem találkoztatok velem, nem tudtatok a létezéséről, de ugyanolyan jól beszélitek, mint én, vagy Lilian – közölte Methodus.
A fánál álló fiú elrúgta magát a törzstől és az imént beszélő felé fordult.
- Na várjunk csak egy percet! Azt se tudjuk, ki maga. Egyik nap megjelenik és azt mondja legyünk itt, mert az egész családunk, sőt az emberiség van veszélyben, aztán idejön és egy nyelvről kezd dumál nekünk, amit ismertünk, de mégse, csak? – A fiú kék szeme csillogott a félhomályban, álláig érő szőke haját dobálta a szél.
- Igazad van, ifjú úr – bólintott kimérten Methodus. A szőkének láthatóan nem tetszett az „ifjú úr” megszólítás, mert pengevékonyra préselte ajkait és jeges tekintettel nézett a férfira.
- Rendben van. Az én nevem Methodus Rise. Lilian, úgy látszik, megelőzött minket az udvariassággal – szólt. Senki sem viszonozta a bemutatkozást. – Mondjátok meg a neveteket és hogy honnan jöttetek – szólította fel őket Methodus. – Ne nekem, én tudom. Egymásnak – tette még hozzá.
A szőke fiú még mindig bizalmatlan tekintettel méregette a férfit.
- Liela Noväinen – szólalt meg a prémes kabátos lány. – Finnországból.
- Redin Silo, Egyiptomból – mondta a fekete bőrű fiú és visszaült a farönkre.
Egy pillanatig csend volt, aztán a szeplős, vörös hajú lány vette a bátorságot, hogy folytassa a sort.
- Jessica Smith, Amerikából – mondta kicsit félénken, de zöld szemei érdeklődve csillogtak. Alig várta, hogy a többiek nevét is megtudja.
- Jimmy Luis, ausztráliai lakos – közölte a rövid barna hajú fiú Jessica mellől.
- Sunny Lee, Kínából – cincogta a szemüveges lány. Mindannyian a szőke hajú fiúra néztek.
- Oké-oké. Timothy Dreischner – mondta kelletlenül. – Németországból.
Methodus bólintott.
- Rendben van. Akkor mi nem is zavarunk tovább – mondta és indulni készültek Liliannel együtt.
- Hé! – kiáltott fel Jimmy Luis és a többiek szemében is rémület csillant. – Ne játszon velünk! Mondja el, mit akar, aztán elintézzük a melót és mehetek vissza szörfözni.
- Ez nem csak egy meló. Nagyon fontos feladat. De nem mondhatunk semmit. Mindenre magatoknak kell rájönnötök. Az utazással és pénzzel nem lesz gond, amire szükségetek van megkapjátok – mondta Methodus. – Ideje elindulnotok. Mindannyiunk sorsa függ tőletek.
- Mi ez valami ócska akciófilm? – döbbent meg Jessica Smith. – Mégis mit várnak tőlünk, mi nem… Mi csak… csak tinik vagyunk.
- Pontosan. Nem vagytok már gyerekek. De még felnőttek sem. Rátok van szükségünk. Ismerkedjetek és gondolkozzatok – mondta nyugodtan Methodus és elindult kifelé a parkból. Lilian egy ideig még zavartan ácsorgott, aztán odasuttogott nekik.
- A földrészek. Beszélgessetek! Sok szerencsét! – motyogta aztán elsietett társa után.
A fiatalok döbbenten pislogtak egymásra. Egyszerre voltak dühösek és féltek a bizonytaalnságtól. A kínos csendet Jimmy Luis törte meg.
- Szóval, mi is a nevetek?