Lasombra - Leonne

Leonne arca a hideg kőpadlóhoz szorult. Lassan nyitotta ki a szemeit, és meglepetésére, egyből a rácsokat vette észre, amik elzárták menekülésének útját.
A földön feküdt, kezein erős anyagból készült lánc volt, aminek a vége a falhoz volt rögzítve. A lány lassan felállt. Iszonyú fájdalom hasított a tarkójába és a lábaiba. Lenézett a kíntól eltorzult arcával alsó végtagjaira, és szörnyülködve kellett felismernie, hogy csak valami véres cafatokat lát. A hús leégett a lábáról, ahogy idevonszolták őt egy vágtató lóhoz kötözve. Kezei ökölbe szorultak a gyűlölettől.
Megpróbálta összeszedni vértartalékait, hogy begyógyítsa sebét. Nagyjából sikerült is, de a fájdalom nem szűnt meg. Egy idő után, már nem foglalkozott ezzel az érzéssel, csak állt egyhelyben, és tüzetesen végignézte börtönét.
Egy kövekkel kirakott cellában volt, egy alagsorban. A kőfalakról csöpögött a víz, és dohos szaguk mérhetetlenül sértették kifinomult szaglását. Megpróbálta elszakítani béklyóit, de nem járt sikerrel. Leroskadt vissza a földre, és a falnak támasztotta a hátát.
~ Valaki csak jön majd egyszer, és akkor… ~ *tervezgette szökésének lehetőségeit.

Több napot volt bezárva, étlen, szomjan ülve a hideg kövön, mikor léptek zaja csapta meg a fülét. Szemei le voltak hunyva, annyira legyengült, hogy még ez az apró mozdulat is kínszenvedés volt számára.
A léptek egyre hangosodtak, ami majd’ megőrjítette. Olyan érzés volt, mintha a füle mellett dobolnának. Aztán végre megint csend lett. Halványan elmosolyodott, és hálát adott azért, hogy végre nyugalom van. Ekkor megcsikordultak a cella ajtajának zsírozatlan vasdarabjai, és egy férfi lépett be hozzá.
- Mi a helyzet kislány? Remélem, élvezed a helyet? Elsőosztályú szállás ez egy magadfajtának… *harsányan felnevetett, és belerúgott Leonne lábába* Nem hallod? Válaszolj! *adta ki a parancsot a férfi.*
Leonne lassan kinyitotta a szemeit, és végignézett a férfin. Gyenge volt, túl gyenge, de a gúnyt nem hagyta ki szavaiból.
- Mégis miért válaszoljak, óóó nagyságos Úr?!!*fájt neki a beszéd, de még egy mosolyt is tudott erőltetni magára..*
A férfi lehajolt, vállánál fogva felemelte a lányt a földről és megrázta, mint egy rongybabát.
- Mit képzelsz magadról te cafka? *ordított magából kikelve*
- Talán… azt… hogy nem vagyok… cafka *az ájulás szélén állt, de egy kevés önkontrollal eszméleténél maradt.*
Az idegen visszadobta őt a kőre, és ott hagyta. Maga után hangosan csapta be a cella ajtaját. Leonne még hallotta, ahogy valaki bezárja azt, majd elsötétült előtte minden.

***
Hannah egy fotelban ült. Atyja szavai égtek a szeme előtt… elővett egy papírt, és tollat, majd lázasan írni kezdett. Mikor befejezte, még egyszer átolvasta, beletette egy borítékba, viaszt csepegtetett rá, és belenyomta a gyűrűjének pecsétjét.
Mersonért hivatott.
A fiú pár perc múlva megjelent a szobájában.
- Hivatott, úrnőm? *hajolt meg derékból*
- Fogd ezt a levelet, és vidd el Norfannak! *a fiú elvette a levelet* és úgy vigyázz rá, hogy az életed múlik azon, ha nem kézbesíted. A választ Egyiptomba küldesse. Ő tudni fogja, hol vagyok. Most menj!
Merson egy fejbólintással fogadta az információkat, és kérdezés nélkül távozott a szobából.
A vámpír magára kapott egy bundát, lement a lováért, és nekivágott a hosszú útnak. A kilométerek fogytak, és ő előre gondolkozott. Eltervezte kivel fog beszélni… Északnak ment a kikötőbe. Mikor odaért a lovát rábízta egy kedves ismerősére, majd hajóra szállt, amely Egyiptomba vitte.
Az út során kisebb kellemetlenségek adódtak, mivel vérre volt szüksége, és csak a többi utasból tudott táplálkozni, egy idő után többen is rebesgették, hogy egy sötét démon van a hajón, aki elszippantja lelkük darabkáit éjjelente. Az utolsó napra már odáig fajult a dolog, hogy senki nem mert aludni, így Hannah kénytelen volt koplalni aznap éjjel.
Mikor kikötött a hajó, már várták őt. A személyszállítóról leszállt utasok között alig látta meg akit keresett.
- Hannah! *üdvözölte egy régi barát*
- Largos! *mosolyra húzódtak ajkai, és megölelte a férfit.* De régen nem láttalak! Hány éve is volt?
- Nem tudom pontosan, annak már több száz éve, hogy mi utoljára találkoztunk *nevette el magát* Örülök, hogy megint megcsodálhatlak *kacsintott* Gyere, már várnak rád! *azzal elindult a tömegen keresztül, vezetve a nőt.
Egy régi szerkezetű és stílusú házhoz értek. Largos előre engedte Hannaht.
Nem volt ebben az épületben semmi luxus tárgy, vagy pompa. Egy egyszerű lakóépületnek látszott, pedig sokkal többet rejtett…
- Látom, még mindig nem viszed túlzásba a dolgokat. *jegyezte meg halkan Hannah, mikor már mindketten bent voltak* Nem értelek. Nemes vagy, rengeteg pénzzel és támogatóval, és mégis egy egérlyukban laksz! *csóválta a fejét*
- Ezt a kérdést mindig fel fogod tenni, mikor belépsz a házamba? *kuncogott* a válaszaimat már meghallgattad egy párszor* beszélgettek, miközben felfelé haladtak az emeltre.*
- Ó, a régi ágyam! *mosolyodott el a nő, mikor benyitott a szobájába* Hát mégsem váltál meg tőle azok után? *csodálkozott*
- Semmitől nem tudok megválni, ami rád emlékeztet *vigyorgott Largos, majd az ágyhoz sétált és megütögette egy kicsit. Porfelhő szállt fel belőle* Nos, azt hiszem legutóbb akkor volt itt takarítva, mikor elhagytad a hajlékom* bocsánatkérő tekintetét a vámpírra emelte* Ha gondolod, akkor alhatsz másik szobában is…
- Nem nem, ez tökéletesen megfelel * Hannah az erkélyhez sétált, és kinézett az alvó városra* innen legalább szemmel tudom tartani a ki és bejövőket. Tudod, nem vagyok paranoiás, csak szeretem a biztonságot *kacsintott*
- Ahogy gondolod, kedves, de ne feledd, én felajánlottam *viccelődött, majd elindult lefelé. A lépcsőfordulóból szólt vissza * Gyere, gondolom éhes vagy. Egy különlegességgel készültem a tiszteletedre!
- Megyek! *és már lent is volt a hallban. Kíváncsian nézett Largosra.* Nos, mi az ajándékom?
- Kíváncsi vagy mi? *kuncog önelégülten a férfi*
- Jaj, ne csigázz!!! *jajdult fel, és úgy pislogott mellé, mint egy angyalka*
- Te semmit nem változtál Hannah!
Ebben a pillanatban belépett a hallba egy halandó férfi. Szép volt. Igen, kifejezetten helyes. Sötétbarna szemei, és fekete haja egyből elbűvölte a vámpírnőt. Alakja kivételes volt, egyszerűen tökéletes. Szemeiből kilehetett olvasni, hogy nem fél, és felkészült a lehető legrosszabbra is… bár arra nem, ami most következett.
Hannah egy gyilkos mosollyal a háta mögött termett, és a fülébe súgott valamit. A férfi szemei elkerekedtek, és már szólásra nyitotta volna a száját, ha nem fagyasztják belé a szót a nő fogai, amik a nyakába mélyedtek. Mérhetetlen étvágy fogta el, el akarta pusztítani ezt az erős és gyönyörű testet, össze akarta roppantani puszta tudatával. Megsemmisíteni benne azt, ami oly csodálatossá tette őt… a halandóságát, az életét…
Mégis gyengéden tartotta karjai közt, mikor már nem tudott a lábán állni a vérveszteségtől, és oly óvatosan engedte le holttestét a földre, mintha egy törékeny dísz lenne.
- Mindig is csodáltam, ahogy az áldozataiddal bánsz… *szólalt meg halkan Largos, aki végignézte a jelenetet.*
A vámpírnő nem nézett rá, még most is a holt férfit csodálta mély áhítattal.
- Sikerült a kedvemre tenned! *válaszolt, mikor már eltudta szakítani tekintetét az áldozatáról.*
A férfi mosolygott, majd vett egy nagy levegőt.
- Nem tudom, miért jöttél ide, gondolom, valami fontos elintézni valós van.
Hannah alig láthatóan bólintott, szemei megteltek sötétséggel.
- A segítségedre lesz szükségem. *mondta, de hangja inkább parancsoló volt*
- Állok rendelkezésedre *hajolt meg színpadiasan*
- Helyes. Bíztam benne, hogy nem utasítasz vissza *erőltetett magára egy mosolyt* de most pihennem kell. Holnap éjjel sötétség borul Egyiptomra. *azzal felment a szobájába.*
Nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Leonne járt a fejében, gyilkos terveket szőtt, és megmosolyogta kivitelezésüket.
Fel-alá járkált a napsugaraktól védett szobában, olykor megállt, és lehajtotta a fejét. Árnyak követték minden mozdulatát, nem hagyta őket sem aludni. Terhes gondolatai miatt a sötétség is megborzongott.
Az éj leszálltával útnak indult, magára hagyva a felajzott árnyékokat.
- Jó estét, Largos. * a férfi már várt rá odalenn, kezében egy borítékot tartott*
- Ez neked van címezve.
- Köszönöm! *a borítékért nyúlt, és hevesen feltépte, majd olvasni kezdte. Mikor a végére ért, a papírdarab lángra kapott, és a kezében égett hamuvá* mennem kell.
- Norfan érdekes információkat adhatott *jegyezte meg halkan Largos, majd az éjszakába meredt a nő után*
Hannah egyenesen az országban lévő atyjához ment.
Most, kivételesen nem kellett várakoznia, egyből az uralkodó színe elé járulhatott.
- Atyám! *köszöntötte illedelmesen a férfit.*
- Már vártalak, gyermekem.
A nő bólintott.
- Ezek szerint voltál oly vakmerő, hogy levelem útján ide siess. *foglalta össze röviden a történteket Anthon*
- Hisz ismersz. Nem hagyom hátra a tanítványaimat.
- Ez érdekes, akkor ez az ifjú hogyan kerülhetett Merxos kezei közé? *kérdezte gúnyosan*
- Ne sérts meg atyám, nem azért jöttem.
- Bocsáss meg leányom, csak elragadott a hév…
- Segítségedért jöttem, s tanácsodért. *suttogta, elengedve fülei mellett atyja iróniáját*
- Hallgatlak. *dőlt hátra székében*
- Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy Merxos búvóhelyére nem lehet élve bejutni, s nekem most gyermekem vár ott megmentésre. *félbe hagyta gondolatait, várva atyja válaszát*
Pár perc elteltével, megszólalt a bölcs, s lassan szőtte a szavakat.
- Ismerlek, Hannah. Jobban, mint bármelyik gyermekem, hisz te vagy az első, kit magamhoz láncoltam véremmel. Tudom, hogy mire vagy képes, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem hallgatsz rám, ha olyan tanáccsal engedlek utadra, melyet ne nem szívlelsz. *kis szünetet tartott, s közben lopva Hannahra nézett* nem mentheted meg tanítványodat Merxos haragjától…
- Nem mondhatod azt, hogy hagyjam magára Leonnet! *szólt közbe hidegen*
- Nem tehetsz érte semmit. Ha be is jutsz az erődbe, akkora hatalmad még nincs, hogy élve ki is jussatok onnan, mind a ketten. *sóhajtott* én jártam már Merxos várában, láttam mindent, amit még a szem el tud viselni, és az ész fel tud fogni. Rettenetes lányom, amit ez az ember fajtánkkal művel.
- De hiszen csak egy halandó! *kelt ki magából Hannah*
- Emlékezz mit tanítottam. Soha ne becsüld le az életedre törő embereket, mert ezzel magadnak ásod meg a sírod. Neked ezt tudnod kellene, hiszen sokat mozogsz az emberek világában, ismered őket, befolyásolod politikájukat és életüket. Egyenesen rajongsz értük, halandóságuk rabja vagy. *megcsóválta a fejét* nem helyes ez Hannah, te nem tartozol közéjük!
- Tudom atyám! *megtört az évek és a bölcsesség súlya alatt. Anthon felállt és odasétált hozzá. Gyengéden megsimította az arcát, s felemelte a nő fejét*
- Hannah, szakadj el az emberektől, emelkedj föléjük, hisz te jóval több vagy náluk. Ők csak porszemek az általad épített hegyből. *mondta szeretettel a hangjában*
- Megpróbálok, akaratod, és tanításod szerint cselekedni. De… Leonne az én fajtám, az én vérem, az én gyermekem. Nem hagyhatom magára, érts meg! *hangja szomorúan csengett, és meghatotta Anthon szívét*
- Segítek gyermekem, de most menj, még el kell intéznem egy pár dolgot. Három óra múlva találkozzunk Merxos váránál lévő folyó mellett, az elágazásban.
- Köszönöm, atyám! *csókot adott Anthon arcára, és sietve távozott*

Hannah jóval előbb érkezett a folyóhoz, mint ahogy meg lett beszélve. Állt az éjszakában, megsimította az árnyakat, melyek körülvették. Mereven nézte a várat, mely úgy tornyosult fölé, mint megy meghódítatlan hegy.
Anthon mikor megérkezett, üdvözölte gyermekét, majd a vár felé fordult.
- Hát itt lennénk! *mondta hűvösen* biztos vagy benne, hogy be akarunk menni? A halálba futhatunk!
- Atyám, ha te mellettem vagy nem félek semmitől! Hatalmad nagyobb, mint Merxosé. És Leonnen mindenképpen segítenem kell. Miattam vált azzá ami, és nem hagyhatom elpusztulni ezt a gyönyörű lényt. *mondja csendesen, a váron pihentetve szemeit*
- Akkor induljunk. Véres éjszakánk lesz gyermekem! *suttogta az utolsó mondatot*
Nekivágtak az útnak, maguk mögött hagyva a biztonságot.
Már a vár kapujában ellenállásba botlottak, de ezt Hannah gyorsan elintézte, magához véve az őrök vérét. Újult erővel haladt tovább, semmivel sem törődve. Anthon szorosan a nő mögött ment, pattanásig feszült izmokkal, hogy bármikor le tudjon csapni.
Hannahban most olyan érzelmek dúltak, melyek még erősebbé, még kitartóbbá, még kegyetlenebb gyilkossá tették. Árnyak hadserege dolgozott a keze alatt ezen az éjszakán, nem kímélve senkit, mámorító vértócsákat hagyva maguk után.
Atyja csodálta a nő dinamikusságát, és reakcióit. Elismeréssel adózott minden megmozdulásáért, és a mérhetetlenségig büszke volt első tanítványára.
A probléma ott kezdődött, mikor megjelent Merxos sötétkék köntösében, vérfagyasztó mosollyal az arcán. Meg sem rázta gyermekei, és csatlósai halála, fel sem vette az őt körülvevő holttestek látványát. Egyenesen Hannaht nézte, Anthonra nem is figyelt.
- Hannah, micsoda kellemetlen meglepetés… *sziszegte bájos hangján*
- Remélem, még ennél is kellemetlenebbé tudom tenni a napodat! *suttogta meglepően nyugodt hangon a nő*
- Próbálkozni mindig szabad *válaszolta kegyetlen mosollyal*
És elkezdődött. Hannah kilépett balra, megtámasztotta a jobb lábát, és a férfi szemébe nézett. Eközben Merxos egy szempillantás alatt a nő előtt termett, ütésre emelve kezét. A vámpírnő kitért az ütés elől, és lecsapott rá egy árnyszolgával, ami gyengén felsértette a férfi mellkasát. Merxos egyből reagált, kigáncsolta Hannaht, és a nyakára lépett, olyan tervekkel, hogy egyszerűen összeroppanja a nyakcsigolyáit. Ekkor lépett be a képbe Anthon. Egy árnyék rácsavarodott Merxos lábára, és elrántotta a földön fekvő nőtől.
Hannah felállt, egy darabig figyelemmel követte atyja és a vár ura harcát, aztán maga mögött hagyva őket elindult le az alagsorba, hogy kiszabadítsa Leonnet.
Nem kellett az idegen helyen sokat keresgélnie, tanítványa vére tökéletes vezető volt. Megrökönyödve nézte a nőt, mikor elért hozzá. Leonne nem mozdult, sebek voltak rajta mindenhol, szinte már alig élt. A vámpírnő feltépte rácsait, és belépett hozzá. Leguggolt mellé, és gyengéden megsimított az arcát. Leonne lassan kinyitotta a szemét, és nehezen elmosolyodott.
- Tudtam, hogy… eljössz… *suttogta alig hallhatóan. Fájt neki a beszéd*
- Megígértem, hogy vigyázok rád! *csitította a nőt. És próbálta palástolni könnyeit*
Csukóján sebet ejtett, és Leonne szájához tartotta, hogy igyon, a vérétől majd felerősödik. A lány hálásan nyelte mestere vérét, de bármennyit ivott, állapota semmit sem változott. Eltolta magától a vérforrást, és ebben a pillanatban kihányta a lenyelt vért.
Mindketten tudták ez mit jelent. Hannah magához szorította gyermekét, és nyugtatóan simogatta vértő ragacsossá vált haját.
- Ne félj Leonne! Nem hagyom, hogy bajod essen! Kiviszlek innen, és minden rendben lesz! *suttogta hazug ígéreteit*
- Vess véget… tőled kapott… gyönyörű… életemnek… mester! *nyögte a fiatal vámpír*
Hannah lehunyta szemeit, és könnyezett. Leonne teste annyira legyengült, hogy már nem volt képes befogadni az életét megmentő vért. Haldoklott. Tudta, hogy megmenti a szenvedéstől, ha a végső halálba segíti, így kinyúlt egy árnyért, ami átdöfte hátulról a törékeny testet, és kilyukasztotta a fiatal szívet. Hannah még mindig szorította a lányt, egészen addig, míg atyja meg nem szorította a vállát.
- Menjünk *szólt megértően, és magához vonta gyermekét*
A vámpírnő gyengéden leengedte a testet a földre, nézte még pár percig a gyönyörű nő vonásait, az arcára száradt vér sem csúfította el kivételes szépségét…
Mire kiértek Merxos várából, Leonne teste lángra kapott, és elégett. Az épületben lévő huzat miatt a hamu szárnyakra kélt, és kirepült a szabadulást jelentő ablakon, hogy beteríthesse az alvó tájat.