Je adore

Újra egyedül. Már rég az Intézetben kéne lennie, de egyszerűen képtelen volt bármit is tenni. Csak ült a hideg földön, tehetetlenül. A Bayville-i óratorony elütötte a 23:00-át. Már biztosan keresik, de tudta, ha most visszamegy csak ordibálna mindenkivel és azt nem akarta. Csenben sírt, de hirtelen ez a halk szomorúság átcsapott görcsös zokogásba. Ilyen állapotban volt, amióta visszajött Missisippiből, ahol 2 héttel ezelőtt járt a hétvégén. Honvágya volt, azért ment oda. De most azt kívánta bárcsak ne tette volna. Találkozott Cody szüleivel. Cody volt az egyetlen fiú akit valaha igazán szeretett, oda volt érte, de az ereje közbeszólt. Bántotta azt az embert, akit legjobban szeretett a világon. Akkor azt hitte ez sohasem fog változni, neki az a sorsa, hogy magányos maradjon. De vannak még csodák. Érezte, hogy valami erő van benne, amit ki kell engednie másképpen nem megy. Rengeteg szenvedés lett az eredetileg kikapcsolódó kirándulásnak induló Missisippi-i útból. De megérte. Vagy mégsem? Furcsa módon nem volt boldog, hogy immár kordában tudja tartani halálos erejét. Hiszen ez nem változtatott semmin. Ugyanúgy magányos maradt, nem volt senkije. Semmi sem változott! Hogy gondolhatta valaha, hogy bármelyik fiúnak tetszik majd? Ő egy elvont, depressziós déli lány volt, semmi több. Az intézetben még csak a „sikeréről” sem tudtak. Sokszor gondolkodott azon, hogy bár ő évek óta ott van, a Professzor soha sem próbált meg segíteni neki, csak amikor közveszélyes volt és veszélyeztette a többi X életét. Mégsem tudta elképzelni az életét az Intézet nélkül. Egészen ma délutánig. Amikor is Magneto tett egy ajánlatot neki, amit akkor nevetségesnek tartott, most azonban egyre jobban vonzódott a dologhoz. Akolitnak lenni. Ugyanolyan lenne az életem! Nem, talán kissé szabadabb lennék… Lépéseket hallott a sikátor bejárata felől. Rémülten húzta össze magát és reménykedet, hogy valaki csak egy rongykupacnak nézi. Azonban nem így történt.

- Hé, nem akarsz rendes ágyban aludni? Csak mert van egy menedékház a sarkon.

- Nem… Jól megvagyok…- válaszolt egy koszos rongy alól Vadóc.

- Cherie? Te vagy az, belle?

- Gambit!

- Mit keresel itt ilyenkor? Mi történt? Mi a baj?

- Mióta érdekellek én téged! Hagyj békén, mondom, hogy jól megvagyok.

- Cherie, tudom hogy Magneto felajánlotta hogy csatlakozz hozzánk és csak azt akartam mondani, hogy…

- Mit?

- Hát nem mondom, hogy nem örülnék neki…

- Örülnél? Ugyan miért?

- Megvan még a kártya, amit adtam?

- Persze hogy megvan! Akarom mondani, igen valahol….

Gambitnak fülig ért a szája.

- Cherie, Remy örül, hogy lát.

- Hogy jön ez ide?

- Imádom ha ilyen vagy. Je adore.

- Tessék? Mit mondtál?

- Ja semmit, semmit, cherie.

Vadócnak is mosoly bújkált a szája sarkában, hiszen 2 éve tanult franciául és világosan értette, mit mondott Remy.

- No csak cherie, hát te csak nem mosolyogsz?

- Jólvan mosolygok, mert tudom, mit mondtál, és örülök neki…, vagyis…

- Örülsz? Örülsz?

- Igen- suttogta Vadóc.

- Én, én engem nem érdekel, hogy mi bajom lesz, de nekem most… Meg foglak csókolni.

- Csak rajta.

Remy leguggolt előrehajolt és finoman megcsókolta Vadócot.

- Nem történt semmi! – kiáltott fel meglepetésében.

- Tudom. Már megnőtt az akaraterőm. – vigyorgott Vadóc.

- Ez, ez csodálatos, cherie! Remy örül neked. És örül kettőnknek.

- Én is örülök. Nem is tudod mennyire örülök.

- Hát akkor mutasd meg!

Vadóc rátapasztotta ajkát Remyére. Nagyon hosszú ideig csókolóztak, nem is érzékelték az időt.

Hosszú idő után Remy felállt és felsegítette Vadócot. Ám a lány alig hallhatóan ugyan de felszisszent.

- Chere? Mi a baj, mi fáj?- kérdezte aggódva Gambit.

- Semmi-semmi bajom.

- Ezzel nem szórakozunk, belle. Mutasd, mi fáj?!

Vadóc kelletlenül felhúzta inge alsó részét, ahol egy alvadt vérrel borított, lila seb volt.

- Úristen cherie, mi ez?

- Hasba lőttek. Vagyis Cody hasba lőtt. Én teljesen megértem.

- Mi? Ki az a Cody?

- A fiúm. Illetve az a fiú, akit először megcsókoltam és 3 hónapra a kórházba küldtem.

- Azonnal kórházba kell vigyelek.

- Nem! Nekem el kell érnem…- kezdte Vadóc, de hirtelen félbehagyta a mondatot.

- Hova mész cherie?

- 1:00-kor indul a vonatom Texasba.

- Texasba? Miért mennél te Texasba?

- Világot látni. Fene tudja. Oda ment vonat.

- Veled megyek.

- Mi?

- Cherie, nem hagyhatlak egyedül- mondta Gambit és elindult.

Vadóc követte. A sebe egészen jól gyógyult, bár félt tőle hogy a lilás foltok elfertőződést jelentenek. Persze Gambit nem láthatta tisztán a sebet, hiszen sötét van. Ennek ellenére tudta, hogy nagyon aggódik érte. Végigmentek sok-sok utcán, és nem vették észre az x-eket akik éppen abban az utcában keresték Vadócot. Az x-ek behúzódtak egy sikátorba és onnan figyelték őket.

- Mindjárt ott vagyunk- jelentette ki Vadóc.

- Chere, ennyire még én is tudok tájékozódni a városban. Azonban Remy jobban aggódik, azért, hogy…

- Nem megyek semmiféle kórházba, klinikára vagy bárhova! Csakis Texasba megyek. És jól vagyok. Megérdemeltem.

- Petite, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az a srác nem teljesen épp elméjű.

- Épp ellenkezőleg! Cody nagyon is normális! És nekem nincs szükségem segítségre. Eddig is mindent megoldottam egyedül – mondta, szünetet tartott, megállt, majd folytatta. – Nem kell velem jönnöd, egyáltalán nem! És Magnetonak mondd meg, hogy az ajánlata igazán vonzó, tényleg, de köszönöm egyedül is boldogulok. TEXASBAN.

Remy lemondóan sóhajtott.

- Mondták már, hogy nagyon makacs vagy, cherie?

Vadóc nem válaszolt. A falhoz ment és ezzel vészes közelségbe került a feszült Scott-hoz. Leült.

- Cherie, én igazán nem akarlak siettetni, de a vonat 15 perc múlva indul.

Vadócnak már egyáltalán nem volt kedve elmenni. Helyette inkább azt mondta:

- Cody azt mondta, ma 15:00-kor idejön. És ha itt talál, megöl.

- Az a srác semmit sem tehet ellened. Sokkal erősebb vagy nála.

- De én nem akarom bántani! Nem akarom újra bántani.

- Én megértem chere, de ha valaki őrült, az őrült.

- Jólvan, jólvan nem Cody volt!

- Mi?

- Elmondom ki támadott meg csak ne ócsárold tovább!

Remy csak bólintott és kíváncsian nézett a lányra.

- Apokalipszis.

- Mi van????????

- Ő támadott meg és ez nem egy golyó ütötte seb, hanem valami más. Azt nem tudom mi. De jó hír, hogy visszaszereztem a képességeimet. Vagyis, hát sokmindenki képességét.

- Apokalipszis él?

- Hát igen ez sem mellékes, de bezártam egy barlangba Missisippi-ben.

- Akkor minden rendben?

- Minden. És a sebem is begyógyul majd. Csak ha kórházba mennék, félek tuti valami ufó támadás áldozatának néznének- mosolygott Vadóc.

- A frászt hozod rám, cherie. Gyere.

- Hova megyünk?

- Visszaviszlek az Intézetbe.

- Én nem megyek vissza oda. És még mielőtt megkérdeznéd Magnetóhoz sem megyek.

- Akkor hát mit akarsz csinálni?

Vadóc elgondolkodott.

- Nem tudom. Valami csak lesz.

- Cherie, az életben nem foglak megérteni. Na gyere. Nem az Intézetbe megyünk, csak ne ülj már ott a hideg földön.

- Hé Cajun, csak nem féltesz? – vigyorgott Vadóc, felállt és elindult. Scott megkönnyebbülten lélegzett fel. – Na mi lesz már? Most jössz vagy nem?

- Bolond lány, je adore- suttogta Remy.

- Mit mondtál?

- Megyek cherie, de mégis hova megyünk?

- Meglepetés, Cajun, meglepetés.

- Kíváncsian várom.

Gambit és Vadóc eltávolodtak az x-ektől, akik miután jól lemaradtak, csendben követték őket. Közben sokan a csapatból köhöm-köhöm-ökkel, apró megjegyzésekkel jelezték, hitetlenkedésüket a történtek iránt, vagy éppen fáradtságukat, Bobby pedig hangosan kijelentette, hogy

- Küklöpsz, engem nem igazán érdekel Vadóc magánélete, szóval nem mehetnénk vissza aludni?- mondta és többen helyeseltek.

- Bobby Drake, ha nem beszélsz halkabban, akkor elintézem, hogy 1 hónapig kelljen takarítanod a Black Bird-et!

- Jólvan-jólvan, én is ledöbbentem meg minden, de most komolyan, Vadóc előbb-utóbb úgyis visszajön- szólt most már halkabban Jégember.

- Az egyáltalán nem biztos- sóhajtott gondterhelten és félig magában Kurt.

Gambitnak sikerült elfeledtetnie Vadóccal temérdek problémáját és fájdalmát és ezért végtelenül hálás volt neki. Most azonban újra felszínre törtek érzelmei, képek villantak be a 1,5 évvel ezelőtti buliról, és Codyról és azokról a szörnyű percekről, mikor nem tudott segíteni a fiún és még csak azt sem tudta él-e még.

- Jól vagy, chere?

- Igen, persze- sóhajtott Vadóc.

Gambit tudta, hogy azon a srácon járt az esze. Sajnálta a lányt, de valahol mélyen valami hatalmas dühöt érzett. És szomorúságot. Féltékeny, én? Ez még viccnek is rossz. Bár még tagadta, de a szíve mélyén tudta, hogy valóban az.

- Mindjárt ott vagyunk. Mennyi az idő, nem tudod?

- Nincs órám, petite, de nem sokkal múlhatott 1:00. Á igen, nézd csak- mutatott a házak mögül előbukkanó óratoronyra.

- Köszi.

- Jut eszembe, neked véletlenül nincs holnap suli?

- De van, de valami nyílt nap lesz. Mondjuk nem nagyon érdekel, még az sem biztos, hogy bemegyek.

- Gambit megérti hogy nem szereted a sulit, de pont egy nyílt napon nem bemenni? Megy valaki az Intézetből?

- Hát, Ciklon biztos.

- Szűkszavú vagy, belle, biztos minden rendben?

- Igen, persze- hajtotta le a fejét a lány.

Gambit megállította Vadócot, és vállait megfogva szembefordította magával.

- Nézd, Vadóc. Nincs értelme, olyan dolgon rágódni, amin nem változtathatsz. A végén teljesen megmérgez belülről és összerogysz a súlya alatt. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Nem kell tartanod tőlem, nincs semmilyen hátsó szándékom, csak egyszerűen neked akarok jót.

Vadóc hatalmas szemekkel nézett a fiúra és szeme sarkában könnycsepp csillant. Gambit félt, hogy valami rosszat mondott és zavartan lecsúsztatta kezeit a lány válláról.

Vadóc hirtelen átölelte Remy-t olyan erővel, hogy majdnem ledöntötte őt a lábáról.

- Köszönöm- suttogta.

- Nincs mit, cherie. Igazán nincs mit.

Lemaradt x-ek éppen ebben a pillanatban fordultak be a sarkon, de már késő volt elbújni. Gambit meglátta őket. De nem akarta felzaklatni még ezzel is Vadócot, csak némán farkasszemet nézett a lány válla felett Scottal, de nem tett semmit.

- Chere, azt hiszem, azt hiszem… menned kell…- mondta óvatosan.

- Mi- mi ért? Én…- kezdte, de meglátta Scottékat. – Ó.

- Te hozzájuk tartozol, petite – szólt Gambit és puhán megpuszilta a lány feje búbját.

- Viszlát Cajun!

- Viszlát cherie!

Scott nem szólt semmit csak némán elindultak vissza az Intézetbe Vadóccal. Gambit még sokáig nézte a távolodó lányt, aztán ő is hazaindult.

Mikor megérkeztek az Intézetbe, az első dolog amit felfogott, hogy a konyha tömve van, mind őt nézik és ő nagyon-nagyon piszkos (najó ez 3 dolog de egyszerre eszmélt felJ). Ahogy megmozdult újra a hasába hasított a fájdalom és ő riadtan vette tudomásul, hogy a fájdalma nemhogy csökkenne de még nő is. A Professzor merőn nézte őt és Vadóc megijedt vajon mit fog szólni. Hátha kidobja őt? Akkor se lenne nagy baj. Magneto ajánlatát még mindig elfogadhatja.

- Kicsit késő van nem gondolod? – kérdezte a prof.

- De.

- És miért nem jöttél az intézetbe? Hol voltál?

- Professzor mi láttuk őt…-kezdte Scott de Vadóc közbevágott.

- Igen, Scott majd később mindent pontosan kitálal – mondta és figyelemre se méltatta a hebegő Küklopszt. – Az viszont érdekelne, mióta követtetek?

Scott csak 3 szót tudodtt kinyögni.

- Texas, seb ésss.. Apokalipszis.

Mindenki egyszerre kezdett el beszélni (akik nem voltak a keresőosztagban)

- De nyugalom, mert amint hallottam, Vadóc bezárta valami barlangba.

- És mi van Texasszal? – folytatta Jean.

- Texasba akartam menni. A sebbel, mielőtt megkérdeznéd az égvilágon semmi.

- De mégis kivel beszéltél? – tette fel kissé mogorván(nagyonJ) és gyanakvóan a következő kérdést Logan.

Scott már épp válaszolt volna, de Vadóc egy pillantással elnémította.

- Nos megtárgyaltam… egy barátommal (több helyről hangos köhögés a kereső osztagban).. szóval kellemesen eltársalogtam egy barátommal.

- Feltételezem a barát nevét majd Scott-tól kell megtudnom, de mégis miről beszéltetek?

- Főleg Magnetoról – közölte simán a lány. – De Küklopsz barátunk azt még nem hallotta, ha nem tévedek. -Scott bólintott- Magneto ajánlatott tett nekem.

- És elfogadtad? – kérdezte komolyan a prof.

- Nem. EGYENLŐRE nem.

- Ezt fenyegetésnek szántad? – mondta Jean.

- Nem, Miss Tökély, csak közlésszinten mondtam. Ezt nekem kell eldöntenem jó? Egyébként jelenlegi álláspontom szerint, a válaszom nem.

- És Magneto üzent neked khm – ön keresztül? – kérdezte Bobby.

- Nem. Volt szerencsém Missisippiben összetalálkozni vele. És az Apokalipszia elleni harc valahogy kifárasztott úgyhogy inkább végighallgattam, ugyanis nem volt erőm semmihez.

- De menő – vigyorgott Bobby.

- Az – suhant át egy halvány mosoly a lány arcán. – Óh, elmehetnék? –mondta Vadóc és arra gondolt, hogy meg kéne vizsgálnia alaposabban a sebét.

- Mit fogsz csinálni? – szólt Jean.

- Jelentést teszek Magnetonak – mondta gúnyosan Vadóc

- Elmehetsz, Vadóc. – mondta a prof.

- Köszönöm.

Ahogy Vadóc távozott Scott kinyögte:

- Gambit. Tudjátok, hogy ijesztő vele farkasszemet nézni? Ráadásul közben Vadócot ölelte. Ez nekem sok egy napra. Elmennék aludni.

- Menj csak Scott és többiek, ti is térjetek vissza az alváshoz! Jó éjt mindenkinek! – mondta a prof és a konyha hamarosan kiürült.

Vadóc egész éjszaka alig aludt. Hajnalban (kb. 5:00-kor) elsőként ment le a konyhába. Két hete alig evett, és szokás szerint megint fejfájással kezdődött a napja. Napról napra kétségbeesettebben gondolt arra, mikor fáj utoljára a feje és mi lett a következménye. A hasán lévő seb tompán sajgott és ő nem érezte túl jól magát. Boldog volt Gambit miatt, de mégis volt benne valami aggodalom és szomorúság. Ahogy így elmélkedett, bejött a konyhába Ciklon és köszönt. Ő azonban nem hallotta, csak bambult maga elé. Ciklon sóhajtott egyet, kihúzott egy széket Vadóc mellett és leült.

- Jól aludtál?

- Egy szemhunyásnyit sem.

- De mi a baj, Vadóc? Mi nyomaszt annyira?

- Jelenleg a fejem fáj – jelentette ki a lány, felállt, elővett öt fájdalomcsillapítót és egyszerre bevette őket. – Na így már jobb.

- Jézusom, eszednél vagy?

- Naná. Na szóval egész éjjel Magneto ajánlatán gondolkodtam. És nem tudom mit tegyek.

- Pontosan mit mondott neked?

- Hát hogy tartozzam a csapatához. Meg hogy ott nyugisabb lenne. És segítene.

- Miben? Az erőd uralásában? Ez csak duma, Vadóc, én nem hiszem, hogy…

- Nem. A régi dolgaim miatt. De mindegy.

- Vadóc, az erőd… te egy nagyon erős mutáns vagy és…

- Azt mondod soha nem tanulom meg kezelni? – kérdezte a lány, és már előre élvezte a nő reakcióját, mikor elmondja neki.

- Én nem.. csak, hogy nehéz…

- Már megtanultam.

- Mi?

- Mondom megtanultam uralni az erőm. Magnetoval azután találkoztam hogy sikerült. Bár mondjuk nem volt valami kellemes.

Ciklon tátott szájjal nézett rá. A konyha lassan megtelt diákokkal és ők nem folytathatták tovább a beszélgetést.



A suli tele volt kíváncsi szülőkkel, nagymamákkal, rokonokkal, ismerősökkel. Vadóc végigszenvedte a napot azzal a reménnyel, hogy talán Gambit várni fog rá valahol. Kitty, aki mellette ült az utolsó padban, Jean aki vendégként volt jelen néha megböködte és Ciklon (meg az elvonszolt Logan) is rászólt néhányszor, de ő egyébként nyugodtan álmodozott. Nem nagyon tudott figyelni az anyagra, inkább firkálgatott. Nyugtalanul izgett-mozgott, majd a padra feküdt, de rosszul mozdult és hasába nyilallt a fájdalom. Hangosan szisszent fel. Mindenki egyszerre kapta fel a fejét.
- Kisasszony, szeretne felmenni az orvosiba? – kérdezte a tanár.
- Nem. Köszönöm – emelte fel a fejét Vadóc. – Jól vagyok.
- Rendben, akkor folytathatjuk is.
- Jól vagy? – kérdezte Kitty aggódva.
- Persze – próbált meggyőző arcot vágni a lány, de észrevétlenül a pad alá nyúlt és megtapogatta sebét. Keze nedves lett. A pad fölé húzta és meglátta, hogy véres. Hirtelen visszadugta a pad alá a kezét, és szerencséjére senki nem vette észre a vért.

Meghallotta a csengőt. A sok diák és kísérő mind egyszerre indult el. Ő is sietett, hogy talán minél előbb láthassa Cajunt. Kis híján fellökte a folyosón az előtte komótosan haladó x-eket és sietett tovább.

- Hát ebbe meg mi ütött? – kérdezte Amara – Mindig utoljára jön ki a suliból.

Az x-ek kiértek, és még éppen látták, hogy Vadóc átsiet az udvaron. Ők is utána mentek, rendkívül érdekelte őket ugyanis, mért siet Vadóc. Gambit a sulikapu bejáratánál várta a motorján.

- Sajnálom, cherie, de nem engedhetem fel, mert nincs bukó…

- Indíts, gyorsan! – mondta Vadóc és felszállt Cajun mögé és átölelte a derekát.

- Ha ennyire rámenősök vagyunk, akkor… - kezdte Gambit.

- Indíts! - kiáltott Vadóc a közeledő x-ekre nézve. Gambit beindította a motort és elhajtottak.

- Hát ezt nem hiszem el…- ámult el Kitty. – Mégis, hogy… hogy változott meg ennyire?

- Ha visszajön az Intézetbe, beszélünk vele – jelentette ki a Professzor.



Vadóc görcsösen ölelte Gambit derekát. A feje úgy hasogatott, mintha egy fejszével vagdosnák. Valami nagyon nem stimmelt. És érezte, hogy pólója lassan átitatódik a vértől.

- Álljunk meg…- mondta erőtlenül, de Gambit nem hallotta. Vadóc megszorította derekét, ezzel jelezve, hogy nem érzi valami jól magát. Gambit félreállt, leállította a motort és leszállt róla, majd lesegítette a lányt.

- Örülök, hogy látlak, cherie. Mit akarsz csinálni?

Vadóc nem válaszolt. Forgott vele a világ és nagyon szédült. Valami lecsöppent a földre és ezzel egy időben, Cajun felkiáltott. Vadóc összeesett, de Gambit elkapta.

- Nem bírom… - suttogta Vadóc. – Segíts. Segíts!

- Itt vagyok, cherie. Beviszlek a kórházba.

- Ne… Kérlek, oda neee… nem akarom, nem.

- Hova, hova? Mit tegyek?

- Ne, jobban leszek… mindjárt…- nyögte a lány, de elájult.

Gambit felrakta a motorjára és mögé ült, majd visszakanyarodott az iskola felé. Vadóc közben magához tért. Bambán nézte az alattuk elrohanó utat. Gambit megállt az iskola előtt, amit alig negyed órája hagytak el. Az x-ek még ott voltak.

- Nocsak, nocsak, hát már vissza is jöttek – mondta Logan morogva (nem igazán tetszett neki a dolog, persze, de főleg az volt a baja, hogy sokkal értelmesebb dologgal is el tudhatta volna tölteni ezt a napot. Például edzhetett volna…)

Gambit, karjában Vadóccal, feléjük indult. Az x-ek meglepetten és félve álltak. Gambit eltökélt, szomorú és aggódó arccal tartott feléjük.

Ciklon kapott a leggyorsabban észhez, és amikor Gambit lerakta Vadócot a földre, azonnal odament hozzá.
- Gondoltam –jelentette ki aggódva Ciklon. – A fejfájás-csillapító az oka. Én mondtam, hogy ne vegyen be annyit.
- Fájt a feje? – kérdezte Kitty.
- Olyannyira, hogy ötöt vett be egyszerre. És tartok tőle, hogy éjszaka is vett be néhányat. A gyógyszeres doboz eléggé aszpirinhiányban szenved.

- Hogy van? –kérdezte rekedten Gambit, mit sem törődve a morgó Logannel.

- Sajnálom, de azt kell mondjam, nem épül fel hamar - mondta Ororo. – Kómában van.

- Vissza kell vinnünk az Intézetbe – mondta Jean és erre a mondatra a Cajunnak szomorúan villant meg a szeme. Vele akart maradni. Nem hagyhatta el most, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Tudta azonban, hogy az Intézetbe sosem engednék be. Szomorúan sóhajtott és csak állt.
- Mennünk kell – mondta Logan és ellenszenves pillantást vetett a lehangolt Gambitra.
Az x-ek távoztak Vadóccal és Gambit egyedül maradt. Egészen addig állt ott egyhelyben, amíg valamennyi diák el nem ment és besötétedett. Az Intézetben ugyanebben a pillanatban Vadóc nyugtalanul lépkedett a nagy fekete ködben. Piros lézerek hasítottak át a sötétségen. Az ő szemeiből jöttek. És ő pusztított, tört, zúzott, ölt.

*Nem szabad felébrednem. Nem szabad…*



Gambit az utcán sétált. Motorját otthagyta valahol és most gyalog indult útnak. Hogy merre ment azt maga sem tudta. Egyszer csak egy nőalak állt elé majd sürgetően intett és Gambit követte őt. Egy utcai lámpa alatt futottak el mikor Remy felismerte őt. Kitty volt az. Az Intézetbe vitte, ahol a lehető legcsendesebben elvezette őt Vadóc betegágyáig. Remy nem vacakolt, odarohant az ágyához, letérdelt mellé és aggódva nézett a holtsápadt lányra.
- Cherie, itt vagyok, ne viccelődj, ébredj fel. Gambit aggódik érted.

Kitty is az ágy mellé sétált.
- Nem maradhatsz sokáig. Hajnalban el kell menned.
- Köszönöm, hogy itt lehetek vele!

Kitty bizalmatlanul méregette.
- Csak azért hiszek neked, mert véletlenül sikerült megtalálnom Vadóc naplóját... El ne mond neki! – tette hozzá gyorsan. – Fel fog épülni. A prof azt mondta, hogy talán reggelre fel is ébred.

- Nem a tablettákkal van a baj. Illetve nem csak azzal. Az a találkozás Apokalipszissel…

- Nem lesz semmi baja – nyugtatta a fiút Kitty.

Gambit sóhajtott majd a lányra emelte tekintetét és megfogta a kezét. Kitty az ajtó elé állt őrködni. Alig egy óra telt el, mikor Remy zajt hallott a folyosóról, majd Kitty és Logan hangját hallotta.
- Te mit keresel itt kölyök?

- Csa-csak levegőzöm.
- Nagyszerű. Bemehetnék?
- Nem.
- Nem?
- Most nem lehet. Vadócnak nyugalomra van szüksége – jelentette ki Kitty.

Logan egy ideig méregette a lányt, majd távozott.
- Ez meleg volt. – fújta ki magát Kitty.
Hajnalban Gambit már fejét az ágy szélére hajtva bóbiskolt. Vadóc pedig álmodott. Álmában megjelent Cody, és azt mondta neki, hogy megbocsát, és hogy tovább kell élnie az életét. A lány hirtelen kinyitotta a szemét. Pislogott egy kicsit, majd meglepve nézett az ágyon szundikáló fiúra. Elmosolyodott és megsimogatta a srác fejét. Gambit felébredt. Meglepetten pislogott a lányra, csakúgy, mint a lány ezelőtt két perccel. Mikor felfogta, hogy tényleg ott van, él, és rá mosolyog, boldogság költözött a szívébe. Szólni akart, de a lány belé fojtotta a szót. Előrehajolt és megcsókolta Remy-t. A srác felállt a földről majd az ágy szélére ült. Egy percig szótlanul néztek egymás szemébe, majd egymás nyakába borultak.
- Megijesztettél, cherie…

- Sajnálom, sajnálom…

Erősen ölelték egymást. De ekkor jött be Kitty. Elmosolyodott, elmélázva nézte a párt, de gyorsan feleszmélt.
- A Professzor mindjárt idejön. De most már kár elmenned, Gambit. Már mindenki ébren van, hála Mr. Logan hajnali edzésének.

- De hát akkor mit csináljak?- kérdezte Gambit
- Már úgyis mindenki rólatok beszél. Csak próbálj meg nem összetalálkozni Mr. Logannel és menj nyugodtan végig az Intézeten aztán menj vissza Magnetohoz. - szólt Kitty – Majd én vigyázok Vadócra.

Gambit bólintott, majd távozott az Intézetből.

Ahogy egyre világosodott, egyre többen akartak bejönni Vadóc betegszobájába. Kitty azonban visszatartotta őket. Tudta ugyanis, hogy egyik kérdés sem a lány egészségi állapotával lenne kapcsolatos, hanem annál inkább Gambittal. Vadóc eléggé unatkozott és elege volt az egész hercehurcából. Kitty az ajtó túloldalán kiabált és győzködött, érvelt és könyörgött. Vadóc kimászott az ágyból és lopakodva elindult a szoba hátulja felé. Rémlett neki, hogy valahol erre lennie kell egy vészkijáratnak… Meg is találta és szerencsésen kitalált az Intézetből. Jó volt friss levegőt szívni. A hasa tompán sajgott, a feje viszont már egyáltalán nem fájt. Hála istennek. Fáradtan sóhajtott. Egy padon üldögélt, mikor befogták a száját és a kapu felé ráncigálták. Rémülten kapálózott, hátrafelé sípcsonton rúgta támadóját és kiszabadult. Szembefordult a férfival és támadóállásba helyezkedett.
- Ki vagy és mit akarsz? Végzek veled, mielőtt…

- Ó valóban?- kérdezte gúnyosan a férfi és elővette a fegyverét. – Ne szórakozz, kislány. Ezennel túsz vagy.
Vadóc félve meredt a késre és nagyot nyelt. A férfi lassan hozzásétált és a késsel sakkban tartva karon ragadta és maga után vonszolta.
- Mégis, hogy jutott be ide?
- Én mindenhova bejutok.
- És hatalmas egója van…

- Egóm? Kislány, a specialitásom, hogy bejussak valahova.
- Mer mi maga betörő?
- Tolvaj. Kicsit más, kicsit érdekesebb.
Vadóc furán nézett rá.
- Ugye ennek semmi köze…
- Remy barátunkhoz? –mosolygott (vagy inkább vicsorgott a férfi).

Vadóc szeme rémülten megvillant, de aztán próbált nyugodt maradni.

- Egyáltalán ki maga? – kérdezte.

- Julian vagyok, kislány, de jobb, ha nem kérdezel többet, mert még megremeg a kezem - fenyegetőzött a férfi és a kést közelebb nyomta a lány nyakához.

- Nem fog bedőlni a maga aljas trükkjének. Annál több esze van - győzködte inkább magát a lány.

- Ó igen? Hát majd meglátjuk.

Egy kívülről elhagyatottnak látszó háznál kötöttek ki, ami belülről annál kevésbe volt elhagyatott. Rengeteg férfi sürgölődött bent és a ház hatalmas volt.
- Á Julian, meghoztad? – vigyorgott egy különösen ronda férfi rájuk. Fogatlan vigyora és büdös, alkoholszagú lehelete elborzasztotta a lányt, elfordította a fejét. – Itt van a szer, amit kértél – folytatta, majd egy folyadékkal töltött injekciós tűt nyomott Julian kezébe. Julian nem szólt semmit, erősen tartotta Vadócot és a tűt a vállába szúrta. Vadóc megugrott és felkiáltott.

- Ez egy ideig visszatart attól, hogy esetleg bánts minket – mondta Julian mosollyal az arcán.

Vadóc szúrósan nézett rá, kiszabadult a szorításából és dörzsölni kezdte a helyet, ahol megszúrták.

- Andy, vidd a szobába – intett egy jóképű férfinak Julian.

Andy odajött hozzájuk, kézen fogta Vadócot és egy közeli szobába vezette, majd a falhoz lökte. Kiment, és bezárta az ajtót. Vadóc körülnézett. Sehol egy ablak, semmi, csak csupasz falak és egy rongy a sarokban. A szoba mind a négy sarkában kamerák voltak elhelyezve, figyelve a lány minden lépését. Vadóc életében először összekulcsolta kezeit és szívből imádkozni kezdett. Fogalma sem volt, hogy hogyan fog megmenekülni. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán túléli-e ezt a kalandot.
- Kérlek, Cajun, maradj, ahol vagy. El ne mozdulj onnan, kérlek.

Másnap reggel ébredt fel és az első, ami eljutott az agyáig, hogy úgy fáj a feje (már megint), mintha fejbe lőtték volna húszszor. Szokásához híven ellenőrizte a sebet a hasán, ami igen érdekesen a lila minden színében pompázott már és enyhe bizsergető érzést okozott. A lány azonban nem törődött vele, mert ekkor vette észre, hogy vele szemben, a szobácska másik végében Julian áll.
- Ó hát végre felébredtünk? Már épp ideje volt- mondta gúnyosan. – Remélem örömmel hallod, hogy az egész mutáns bagázs téged keres. De csak nem találnak.
- Előbb-utóbb meg fognak találni.
- Inkább utóbb. Készülődj, elmegyünk.
- Mi? Hova? – kérdezte Vadóc és ugyanebben a pillanatban arra gondolt bárcsak engedelmeskedne neki Julian és ne mennének el. És ekkor Julian megtorpant és az mondta:
- Bár ha jobban meggondolom, nem.
Vadóc sebe egyre jobban bizsergett, de ez csak kellemesen csiklandozó érzés volt.
*Most pedig engedj ki és ne gyere utánam.*
- Ahogy akarod.
Julian kinyitotta az ajtót és kiengedte a lányt. És még integetett is mikor Vadóc elindult. A lány begyorsított és futott-futott. Mígnem az egyik sarkon egyenesen Cikonba rohant bele.
- Ó bocsánat…
- Vadóc! Hát megvagy végre! Hol voltál?
- Most nem érek rá, majd elmesélem…- kezdte a lány, de ezt egy hatalmas dördülés szakította félbe. – Feküdj!
- Azt hitted, meglóghatsz? Fogalmam sincs, milyen pszichoerő volt az, de ezt még nagyon megbánod – ordította Julian.
Vadóc intett a többieknek, hogy meg ne lássák őket és ő maga kilépett az utca közepére.
- Milyen bátor lett valaki! Na mi az kislány, Remy lelket öntött beléd?
Vadóc gyilkos szemekkel meredt rá. Julian célzott és lőtt. De a golyó Vadóc szíve előtt fél milliméterrel megállt. A lány akadályozta meg ugyanis a becsapódást. Mégpedig saját mágneses erejével. Amin láthatóan maga is meglepődött. A golyó háromszor körberepülte Juliant, majd a kezébe fúródott. A férfi felordított majd gyilkos szemekkel nézett Vadócra. A bizsergető érzés elmaradt, a lámpaoszlop, amit Vadóc a levegőben tartott, nagy robajjal esett a földre. Julian újra lőtt, ezúttal bal kézzel. Vadóc csak állt, valaki ellökte és ő jó pár méterrel arrébb ért földet. Aztán már csak azt látta, hogy Gambit összeesik. Az idő lelassult, ő oda akart rohanni, de valaki hátulról elkapta. Kétségbeesetten kapálózott és könnyeitől semmit sem látott, de az a valaki kitartóan fogta vissza és közben megpróbálta megnyugtatni.
- Vadóc! Menned kell, nem maradhatsz itt – Kolosszus maga felé fordította a lányt. – Siess! Rajta már nem tudsz segíteni – Ennél a mondatnál megremegett a hangja, majd a közeledő x-ekhez vonszolta Vadócot és átadta nekik. Vadóc nem látott semmit, és legközelebb ágyában tért magához az Intézetben. Kitty az ágya mellett ült. Vadóc ránézett, majd érezte, hogy újra végigfolynak arcán könnyei. Valahol mélyen tudta, hogy elment. Kitty szomorú arca is ezt sulykolta belé. A fal felé fordult és fejét a hideg falnak nyomta. A mobilja csörgött. A hangot csak távolinak hallotta. Kitty az asztalhoz ment és megnézte. Ismeretlen szám. Vadóc nyöszörgött, hogy vegye fel.
- Vadóc egy nap múlva két sarokra az Intézettől van egy templom. Tartsd titokban, egyvalakit elhozhatsz, és… vigyázz magadra – Kolosszus miután elmondta, rögtön letette.
Kitty visszament Vadóchoz és vállát megérintve finoman elmondta neki. A lány felzokogott.
- Nem…hagynál…..
- Már megyek is. Pihenj.
Ahogy Kitty kilépett, Vadóc egyszerűen nem bírta tovább. A fájdalom, a bánat elöntötte a szívét és széttépte a lelkét. Másnap, mint egy zombi kelt fel, és szekrényéhez lépve kutakodni kezdett benne. Nem volt nehéz fekete ruhát találnia. Kitty még tegnap este mély sajnálatát fejezte ki, mert a szüleihez kell utazni a mai napra. Ciklont még tegnap megkérte mikor ő a szobájában járt. Ororo megígérte, hogy elintézi; ne legyen senki, aki a lányt zavarná. Amikor a hideg szél megcsapta arcát, Vadóc összerándult. Elindultak lassan sétálva és Vadóc könnyei újra megeredtek.