Nem hallok mást

Nem hallok mást…



Itt volt ez mindig. Mindig volt valami, ami beárnyékolta a mindennapjaimat. Egy parányi szörnyeteg, amely apró darabonként fogyasztja el a szívemet, s közben vérfagyasztóan röhög. Lassan én is szörnyeteggé válok. Ég a szemem és az utolsó könnycseppek hagyják el azt. Legszívesebben tépnék, szaggatnék, mindent tönkretennék. Sikítani, ordítani, üvölteni tudnék, hogy hallja az egész világ. Lángol, kiszakad a szemem és mindenkit meg tudnék ölni egyetlen pillantásommal. Aztán jön a végtelen szomorúság és úgy érzem le kell ülnöm. Megölelnék ilyenkor bárkit vagy bármit, csak hogy kisírhassam magam és ő adjon nekem támaszt. Könnyek százai koppannak a padlón. Ráz a sírás, s közben hallgatom: kopp-kopp. A föld maga felé húz és én eldőlök, mint egy zsák. Nem hallok mást, csak azt: kopp-kopp. Csak fekszem és várom, hogy jobb legyen. Mindegy mi történik, mindegy csak legyen jobb. Bárcsakok ezreit mormolom, bárcsak, bárcsak, bárcsak… Bárcsak jönne már a halál. Ez erőt ad, s hirtelen száz meg száz lehetőség fut át az agyamon, hogy vasút alá vagy késsel, vagy csak egyszerűen, varázsütésre. Érzem, hogy tennem kell valamit, muszáj vagy teljesen elsorvadok. Csak rohannék, rohannék addig amíg ájultan nem esem össze. Újra hallom: kopp-kopp… Elszédülök, forog a világ, az ezernyi szín és érzés. Térdre esem, s hallom megint: kopp-kopp. Könnyeim tócsájában térdelek, de ehelyett vért látok. Rengeteg vért. Mit tettem? Mit? A döbbenet és a fájdalom kifacsarja a lelkemet, nem vagyok semmi, nem létezem. A csuklóm lüktet, fáj, mit tettem? Megint hallom: kopp-kopp… Kopp-kopp. Behúzódom egy sötét sarokba, s az űrben utazom. Csak sötétség, minden sötét. Egyre gyorsabb vagyok, s amikor a fekete lyuk jön, nem teszek mást, csak zuhanok, zuhanok.