Szentendre 2056-ban

2030- 2056: a világ fejlődése és technikai tudása hirtelen felgyorsult. Az emberek mindent tudni akarnak - de a feldolgozásra nem hagynak időt. Folyamatosan még többet habzsolnak be, még többet kutakodnak nem csak a múlt, hanem a jövő iránt is... Ám az emberek lassan rettegni kezdenek önmaguktól, ráébrednek, hogy a kutatásaik nem mindegyike volt hasznos az emberiség számára. Mivel félnek önmaguktól, egymástól, lázadások törnek ki, ezek azonban csak körülbelül két évig tartanak. Ám a Világ helyreállítása nem könnyű feladat...

Magyarország is felvirágozni látszott, ám 2032-ben, két évvel a világi lázadások után itt az emberek semmi hajlandóságot nem mutatnak az együttműködésre. Szentendre sem más: polgármesterünk elkeseredetten próbálja összeszedni az embereket-hasztalanul. Szentendre fél még egy ilyen felgyorsulástól, nem akarja még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát, de így átestek a ló másik oldalára. Az egymástól elidegenedett emberek kötelessége iskolába járatni gyermekeiket, de ezeket az embereket már senki, még a törvény szava sem tudja erre kötelezni. A pénznek kisebb jelentősége van, mint fél évszázaddal ezelőtt. A boltokban az áruk megfogyatkoztak, az emberek szótlanok, a Bükkös-patak parti piacon, ahol valaha élénk kereskedelem folyt, most pár reménytelen árus lézeng csak, hogy a véletlenül arra tévedő embereknek eladni próbáljanak valamit. Elhaladunk a Polgármesteri Hivatal piszkosfehér épülete előtt, ahol a ház barátságtalan kapuja tátog felénk sötéten...

Szemünk elé tárul a város "Főtere". A poros, régi emlékmű megrongálva áll a tér közepén. Senkinek eszébe nem jutott, hogy az esetleges adományokból rendbehozassa. A lakók pillantása egyszerűen átsiklik rajta. A kihalt utcákon az ötven évvel ezelőtti HÉV-megálló felé sétálunk. Most sehol senki. Sok boltra láthatjuk kiírva azt, hogy "Mindjárt jövök!". Pedig nem jönnek vissza soha többé.

A Posta épületének mindössze egyharmada ép még, ott italokat lehet venni, de az érdektelenség miatt be akarnak zárni.

Mikor kiérünk a leszálló-pályához (a hajdani HÉV-megállóhoz), rögtön látjuk, hogy itt is minden érdekeltségtől mentes minden, de azért némi reménnyel körbejárunk. A dolgozók itt is úgy végzik a munkájukat, mint a gépek. Nincsen sok dolguk, szinte alig-alig érkezik pár utas.

A házak, épületek, templomok falai piszkosak, néhány helyen az ablakok betörve, pár bolt ajtói bedeszkázva. A deszkákra ráragasztva, felerősítve különféle fecnik, felhívások, találkozóra invitálók. Legtöbb esetben azonban ezek a találkák elmaradnak, legtöbbször senki nem megy el, az emberek érdektelensége szinte határtalan. A régi pezsgő élet semmivé lett. Eldobott csikkek mindenhol, üvegcserepek, a megállók is olyan állapotban vannak, mintha egy nagy csapat vandál verte volna szét őket. Lám, az érdektelenség néha milyen dolgokra képes!

A gyermekek szülei dolgoznak, de ez csupán azt jelenti, hogy vagy bolti árusok, vagy fizikai munkások, vagy pedig valamely technikai rendszerben segédkeznek - ez alatt értem például a gépjármű vezetőinek munkáját. Sok lehetőség nincsen.

A régi, szentendrei öregek, akik még emlékeznek a szebb és virágzóbb, egyszóval a régi Szentendrére, azok is feladták a harcot. Az egész világ ellen menetelni nem tanácsos.

Ha be szeretnénk ülni egy kávézóba, megtehetjük, de ne várjuk, hogy vidám csevegésben lesz részünk. Nem, alig egy-két ember ül az asztaloknál, azok is leginkább egyedül. Az utazónak lehetősége sincsen bekapcsolódni beszélgetésbe, mert a vendégek számára a beszélgetés fogalma kimerül abban, hogy megbeszélik, milyen idő várható holnap, vagy esetleg azt, hogy olvasta-e ezt vagy azt a hírek közt, aztán hirtelen félbeszakítja az egyik fél a társalgást, gyorsan megissza italát, mintha tilos lenne kommunikálni... A társasági élet ennyiből áll. A fiatalok többször találkoznak, nagyritkán csapatba tömörülnek, beszélgetnek, néha még egy-egy nevetés is hallatszik.

A polgármester munkája azon alapszik, hogy megpróbálja felrázni népét. Felhívásokkal, programokkal, mindennel, amivel csak tud, segítené az embereket, de azok nem segítik munkáját. Ha a polgármester bármit szervez, csak vonogatják a vállukat, tudomást sem vesznek róla a legtöbben. Néhányan elmennek, ezek leginkább fiatalok vagy nagyon idős emberek, de ez kínos emberhiány a szervezett programokon, csak jobban elkedvetleníti őt a további próbálgatásoktól. Néhányukba sikerül új életet lehelni, de ezek is mindössze páran vannak.

A gyerekek magukra vannak hagyva, sokszor egyedül kell boldogulniuk, emiatt sokan elutaznak a városból, sőt esetleg még az országból is, hogy jobb életet kezdjenek máshol.

Autók, buszok nem járnak, csak az ezüstszínű repülők, ezek a lapos, a föld felett alig egy méterre levő, gyors, nagy járművek. A férőhely változó: vannak óriásiak, melyekben más országba is lehet utazni, vannak kisebbek, amik városokban találhatóak, s a még kisebbek, amelyek kisvárosi közlekedésre alkalmasak. A szentendrei repülők most piszkosak és összekarcoltak. A polgármesteren kívül senkinek sem jut eszébe megjavíttatni. A legtöbb lakónak van egy apróbb, maximum hatszemélyes kisrepülője, amelyek nem vehetik fel ugyan a versenyt gyorsaságban a nagyobb társaiknál, mégis kifejezetten szépek. A gyalogos közlekedési lehetősége kiváló, széles - mostanra viszont töredezett, rossz állapotban lévő - járda, biztonságos közlekedés repülővel és gyalogosan is.

Most néhány részletesebb szó az iskolákról: a legtöbb gyerek érzi, hogy amit most az emberiség cselekszik, azzal valami nincs rendben, de csak megvonják a vállukat, és azt mondják,"ha nekik jó, és nekem is, akkor minek tegyek ellene?". Egy iskolában maximum három tanár található, de ez elég is a diákok számára. A tankönyveket nem tudják megszerezni, ezért a régi, poros tankönyvek segítségével adják át tudományukat. Ha elmegyünk mellette, csak az üres csendet halljuk, néha egy-egy szót, vagy mondatfoszlányt. Azon kevesen, akik még ebben a válságos időszakban is sokra tartják a tudományt-amely, vonjuk le a következtetést, ennek a világnak a vesztét okozta-, de mégsem idegenkednek tőle, hisznek abban, hogy a tudomány segítségével életet lehetne lehelni a világban élő emberekbe. De ezek a fiatalok nagyon kevesen vannak.

Ők mégis bíznak egy jobb jövőben. Mi is bízzunk hát benne!