Felismerés

Ülök, és nem tudok mihez kezdeni. Ülök a nagyapám hintaszékében, és azon gondolkodom, miért egyszerre éri a rossz az embert.
Egészen boldogan megvoltunk, én, anya és a macskám. Anyával hihetetlenül jóba lettem apa halála után… Igazából még örültem is a „tragédiának”. Tudom, elég szörnyű dolog ilyet mondani, de így van.
Aztán egyik nap arra megyek haza, hogy sehol senki. Anya nincs, eltűnt… Azt hittem, hogy csak elment valahova, és mindjárt jön… De nem, nem jött vissza többé. Gyűlölöm a vonatokat.
Az volt a legrosszabb, hogy új okiratokat kellett csináltatnunk. Új lett mindenem: a személyim, a diákigazolványom, az útlevelem, a lakhelyem, az iskolám, az életem, a családom – és én is. Megváltoztam. Nagymama elkezdett visszanevelni a régi énemmé, de megállíthatatlan volt a folyamat.
Ha városban laktál, modern lakásban, ketten, tisztaságban, akkor nagyon nagy változásokat nehezen bírsz elviselni. Egy sötét házba kerültem, ahol mocsok, és magányos emberek éltek. Gondoskodóan neveltek, lesték a kívánságaimat.
Nagyapa nem ütött meg soha. Nagymama könnyebben, ha nagyon rossz voltam, lendült a keze… De nem, nagyapa nem. Nagyapa levette a régi, törött üvegű szemüvegét, letette az asztalra az újsággal vagy könyvvel együtt, rám nézett, merőn, szúrósan és csendesen, aztán halkan megkérdezi:
- Miért csináltad ezt?
Türelmes ember volt, és nyugodt. Nagymama nem, ő szeretett, imádott és sajnált, vagy dühös volt. Ő igazán olyan volt, mint apa – mondja néha a nagyapám. Ilyenkor megvonom a vállam, és kimegyek a szobából. Ha apáról mesélnek, mindig anya jut eszembe. Hiszen apa ölte meg anyát! Na jó, ez talán kicsit erős volt, de valahogy mégis. Ha apa nem annyira konok, nem annyira gonosz és alkoholista, akkor talán jobb lett volna minden. De nem. Ő ilyen volt. Anya azt hitte, őt látja, átrohant a síneken, és kész. Vége.
Nem volt mit tenni. Nagyanyáékhoz kerültem. Ide, ebbe a kicsi, mocskos kis vidéki faluba, ahol a gyerekek borzalmasak, senki nincs, aki normális lenne, mindenki nevet rajtam, és amit teszek, az mind rossz. Csak nagyapával lehetett beszélgetni, de ő öreg volt.
Most, ahogy gondolkodom, felgyülemlik a sajnálat bennem. Nagyapa öreg volt! Na és? Nagyapa okos volt, és kedves. Megértett. És én néha szánakozva mosolyogtam rajta, amikor a szemüvegét kereste, pedig a nyakában lógott. Vagy mert elfelejtett dolgokat.
Nagyanyám is nevettem. Amikor a konyhában főzött, a piszkos tányérokat próbálta elmosni, pedig mindig a kedvencemet főzte… És mindent megtett értem, én pedig fintorogtam, ha piszkos tányérból kellett ennem, vagy piszkos volt az asztalterítő… Ahelyett, hogy segítettem volna neki takarítani! De nem, én csak fintorogtam. És nem csináltam semmit. A tükröket is ő mosta le mindig, az ablakokat is, mindent ő csinált, pedig öreg volt, és beteg, és én nem is tudtam. Sosem mondta. Csak sóhajtozott, és panaszkodott, én meg forgattam a szemeimet a háta mögött, hogy „jaj, ezek az öregek mennyit panaszkodnak!”. Sosem mutattam ki, ha örültem valaminek. Ha kedveskedtek nekem valamivel, akkor megköszöntem, hidegen, fel sem fogva, hogy a nyugdíjukból kuporgatják össze nekem, amiből megveszik a csokit vagy a cukrot. Anyám utolsó rokonai, és soha, soha nem mondtam nekik, hogy köszönöm. Öregek voltak, és szegények, fűteni alig volt pénzük, de nyavalyogtam mindig, hogy hideg van, ezért többet dolgoztak, hogy ne fázzak. Elővették a nagymama esküvői ajándékát, a pehelypaplant, és betakargattak vele. Nagyanya odaült mellém, hogy mit szólnék hozzá, ha mesélne, de én elhajtottam, és kinevettem, hogy milyen gyerekes dolgot akar csinálni. Mese! Pedig semmire nem vágytam abban a pillanatban jobban, mintha elringatna valaki, és megint kisgyereknek érezhetem magam…
Most meg itt ülök. Az asztalon a szemüveg, a könyv, és a tegnapi újság. Ahogyan nagyapa hagyta. Most az ölébe ülnék, és azt mondanám neki, hogy szeretem, és köszönöm, hogy beszélgetett velem.
Nagymama fakanala, fűszerei… Sosem rakott semmibe mazsolát, vagy ha mégis, csinált egy adagot, amibe nem tett. Utálom a mazsolát – ezt is tudta. Pedig sosem mondtam.
Egyszerre mentek el, ahogyan egyszerre döntöttek mindenről, egyszerre éltek.. Nagyapa tegnap bejött a szobámba, egy darabig csak állt, aztán kiment. Nagymamával beszélgettek még este. Nagymama kivételesen nem pörölt, kedvesen, valahogy boldogan beszélgettek.
Akkor hát miért?
Miért történik egyszerre minden rossz az emberrel? Amikor boldog, vagy épp elfogadja a sorsát, akkor valami közbejön, és még nehezebbé tesz mindent.
Nagyapa széke. A hintaszék, amibe sosem volt szabad beleülnöm, és most itt vagyok. Nagyapa és nagyanya már nincsenek. Most szabad minden.
Jövöre nyolcadikos leszek, betöltöm a 14. életévemet. És erre az időpontra már senkim nem maradt.
Nagyon furcsa, hogy eddig nem tudtam sírni, csak álltam száraz szemmel. Most pedig könnyezik a szemem. Mitől? Nagymama piszkos, kövér alakjától, ahogyan fújtat a konyhában, és panaszkodik, én pedig kicsúfolom őt? Vagy nagyapa emlékétől, ami itt kísért, ahogyan a kisasztalra nézek?
Vagy egyszerűen a felismeréstől, hogy hálátlan voltam? És magamat sajnálom, mert nem adtam szeretetet, így nem is kaphatok?