Csillagkagyló

- Hilda! Kelj fel, megérkeztünk!
Jaj, ne... Pedig végre nem forgott a gyomrom, és aludtam. Na de ha itt vagyunk, fel kell kelni, nem hagyhatnak az autóban...
Kikászálódom. Hű, de szép! A tenger... Nem semmi, az biztos. Kék meg minden, és itt annyira lehet érzékelni, hogy a föld tényleg gömbölyű. Az ámuldozásból anyám hangja rángatott ki, miszerint igyekezzek és segítsek már pakolni, nem bírják egyedül, főleg nem az én bőröndömet (ami, hozzáteszem, feleakkora volt, mint az apám és az anyám bőröndje együttvéve...) Na de mindegy, lehet, hogy tényleg nem kellett volna bepakolni 12 könyvet, mert ezek a kedvenceim, meg a kőgyűjteményemet, meg üvegeket, ha kagylókat gyűjtenék... De hogyha unatkozni fogok?
Szóval mentem segíteni, vittem a bőröndömet, aztán anya még rám bízta a sajátját is... Szóval felcipekedtem a lépcsőn, három emeletnyit (amúgy később kiderült, hogy van lift...), aztán benyitottam a szobába, és - no igen, ez nem a miénk volt... Egy fiatal csókolózó pár állt az ablaknál. Hadarni kezdtem a Sorry, sorry-t, és hátráltam kifelé. Meg kell mondjam, ha nem szólaltam volna meg, jobban tettem volna, mert észre se vettek, csak amikor nyöszörögni kezdtem katasztrofális angol kiejtéssel a bocsánatot. Ha japánul mondom, szerencsésebb lett volna.
Szóval ennyi viszontagság után megtalálom a szobánkat, (óvatosan) benyitok, és anyu rögtön a nyakamba ugrik, hogy „téged kerestünk, hol voltál?” Megnyugtatom, hogy csak eltévedtem, és gyalog jöttem, és rányitottam valakikre, szóval semmi komoly...
Elkezdek kipakolni. Vagyis széthányni a szobában a cuccaimat... Leltározok, mondom anyunak, mikor kérdezi, hogy mit is csinálok tulajdonképpen. Nem szigorú, de be kell vallanom, apám lazább. Nem csinált nagy ügyet, amikor egyszer tízre értem haza, se akkor, amikor vidáman hazaérek - fehér hajjal. Azt mondta rá, hogy felül még nem egészen jó.
Anyu meg csak a vállát vonogatta, hogy ha nekem így tetszik, akkor mit csináljon, és olvasta tovább az újság-hegyeit (szenvedélyes újságolvasó. A könyvtárban teledumálta a fejét a könyvtáros csajnak, aki végül odaadta neki azokat a könyveket, amiket elvileg nem lett volna szabad kivenni. Ügyes!)
Én meg egyedüli gyerek vagyok, de nem baj, Lili és Éva a legjobb barátnőim, smsezni meg e-mailozni fogunk a szünet alatt.
De nem ülhetek a telefonom vagy a lap top közelében állandóan... Mit fogok csinálni egész nap? De tényleg, csak úgy nézek ki a fejemből tökegyedül?
Most a szobámban ülök. Az a legjobb, hogy kaptam külön szobát, ami a tengerre néz. A függönyt nézem, a fel-fellibbenő, fehér anyagot. Az ablakon keresztül besüt a nap, és mindent fehérré, álomszerűvé varázsol. A bútorok, a lepedő, minden-minden fehér és csillogó. Homályosan fényes.
Már ha van ilyen. Na jó, akkor mobilt elő! Megérkeztünk, a szállás szuper, a tenger szép. Csak unalmas, mert nincs gyerek sehol... - írom. Évának is, Lilinek is elküldöm, tíz perc és jön a válasz.
Addig elnyúlok az ágyon, és nézegetem a plafont. Szép kis hely, terasz meg minden, tenger... Ez az, megvan! Lemegyek a partra.
- Anyu, lemehetek a partra?
- Felőlem... - ásít. Végül is ő vezetett, biztos fáradt.

Visszaszaladok a szobámba, felhúzom a fürdőruhámat (a kéket), fogok egy nagy törülközőt és rohanok ki a szállodából. Útközben persze úgy elcsúszom, hogy véresre horzsolódik a térdem. Jáj, fájni fog a sós vízben, de ez van...
Köves részre vagy homokos partra menjek? Nem, nem akarok búvárkodni vagy ilyesmi, pihenni akarok. Homokos part.
Leterítem a törülközőt, mellérakom a papucsomat, és óvatosan rálépek a homokra. Az istenit, de forró... Mindegy, szaladok.
Belevetem magam a vízbe - és jó nagyot sikoltok. Gusztustalan moszatba vagy mibe estem. Fúj, még az arcomon is... Blöe. Persze a körülöttem állók (enyhén szólva) vidám pillantásokkal néznek. Oly kedvesek az embertársaim...
Beljebb úszom. Jé, itt egészen hideg a víz, ott meg megint meleg... És tényleg eléggé fáj a sebem. De az, hogy ebben a gyönyörű pocsolyában úszhatok, azt hiszem, kárpótol.
A hátamra fekszem, és az eget nézem. Nyugodt a víz. De szép! A felhőket nézem, és közben beszélgetek egy régi, kitalált barátommal, Barkával. Ne nézzen hülyének senki, harmadikos koromban még Katával együtt találtuk ki, és jókat beszélgettünk hármasban. Kata sajnos negyedik után átment másik suliba.
Mostanában megfeledkeztem Barkáról. Ő egy nagyon kicsi, puha, piros lény. Amúgy Barka hosszabb neve az, hogy Pici Puha Piros Lény.
Szóval vele beszélgettem. És akkor úgy kitaláltam a Tengerek Urát! Csak úgy eszembe jutott. Hogy mi lenne, ha. Ha lenne, és akkor ővele is lehetne beszélgetni, és Barka a segítője, meg minden, és lehetne még egy valakit kitalálni - egy lányt mondjuk, aki bármilyen állattá át tud változni... Mondjuk lehetne a neve valami szép, egyszerű név, mondjuk Médea, abból a valamiből (Médea megölte a gyerekét. Amúgy.). Na jó, ez kicsit brutális név lenne szegény kitalált alakomnak. Akkor mondjuk Miriam, vagy ilyesmi, de külföldi név. Tia! Tia, az olyan csillaglány-szerű név (ne kérdezze senki, hogy az milyen...). Szép, a Tia az jó lenne.... És akármilyen állattá át tud változni, és csak én látom. Igen, ez így megfelelő.
Elégedett vagyok magammal. Gyorsan beszélgetni kezdek Barkával, aki felfedi, hogy létezik a Tengerek Ura, és küld egy segítőt, Tiát. Az adatokat ő mondja meg nekem róla. Nahát, a tengerek urát sosem láthatom, de akármikor beszélhetek vele... Ő olyan isten-féleség. Hatalmas és mindent látó. De jó is a saját magad által kitalált valakiben hinni! Más isten-félére nincs is szükség. A Tengerek Ura, ha kérek tőle, akkor szerencsét ad, segít, és megérteti az emberekkel a természet szépségét.

Ne furcsállja senki, hogy egy 14 éves lány miért játszik ilyeneket. Kicsit mindig is „elszállt” voltam, sokat álmodoztam és jó volt a fantáziám. És ezt tudtam is, és örültem, még ma is örülök, ha valami jót sikerül kitalálnom... Olyan megnyugtató, gyerekes érzés.

Szóval ott úszkáltam, és beszélgettem, és homokot folyattam a kezemben, és bámultam a csillogását és ismerkedtem Tiával, amikor már kezdtem fázni. Még csak délután négy óra körül lehetett, és nagyon sokan voltak a vízben, de rázott a hideg, és nem éreztem a lábujjaimat. Szóval kimásztam a vízből, odamentem, ahova leraktam a törülközőmet, és voilá tele volt szórva homokkal, alig látszott ki. És valaki ráfeküdt! A jó fenébe, hogy alig tudok valamit angolul...
- Sorry, that my ööö - fogalmam nincs, hogy mi a törülköző angolul, szóval csak rázogattam a törülközőmet zavartan. A nő meg rám se bagózott, szóval bedühödtem, és kirántottam alóla az én drága fekete-fehér virágosomat. Haha! Arccal beleborult a homokba!
Persze azért ő annyira nem örült neki, úgyhogy gyorsan elhúztam, de persze diadalmasan. Ha! Szórakozzon már velem... Tessék, ez a metakommunikáció. Sőt. Ez a metakommunikáció csúcsa, kérem!
Anya kérdezte, hogy milyen volt, mondom, jó volt, csak a törülközőmet ki kéne mosni. Apa erre: minek, teljesen tiszta...
Előadom a történetet, nevetnek, hogy milyen talpraesett kislányuk van, aztán apa lemegy a kisboltba, venni estére rágcsálnivalót, anya meg kávét főz. Bevonulok a szobámba, még vizes meg homokos mindenem, szóval irány a zuhany. Fú, ömlik rólam a piszok...
Hajamat is megmosom, ne legyen már sós szaga. Nem hiszem, hogy az én igen csekély nyelvtudásommal pont itt szereznék pasit magamnak, na de azért kinézni ki kell valahogy.... Bár ki is szagolgatná az én hajamat? Na mindegy, kimosom belőle a homokot, és kész.
Hajszárító, hajszárító, merre vagy?
Megvan. Be a szobába, majd’ megfagyok, jót fog tenni a meleg. Valahogy olyan kellemes-kellemetlen vizes hajjal ücsörögni...
Megszárítom a hajamat. Sárgapóló, merrefelé vagy? Idegesen csapkodok, sehol nem találom...
Megjelenik anya-fej az ajtóban, érdeklődik, hogy mit csinálok, ugyanis az alattunk lévő vendégek feljöttek, hogy maradjak már csendben. Szememet forgatom, mondom, hogy nincs meg a sárga ujjatlanom. Ja, hogy az! Hozzám raktad be, nem emlékszel? Ja, de, persze, tényleg. Örülök, legalább ez megoldódott... Szóval póló-ügy elintézve. MP3? A pulcsim zsebében, de az merre van? Ja, igen, a széken, csak rádobtam egy tonna cuccot. Ez az, megvan. Indulhatunk? - érdeklődnek a szüleim. Persze, indulhatunk, csak még....

Tíz perc múlva már kicsit idegesen topognak az ajtóban, siessek már... Még öt perc, sietek!
Végül tényleg csak öt perc, indulhatunk, és most tényleg. Lift, aztán séta a tengerparti kis étterembe...
De szép a kilátás, nem?
Most úgy látszik, apa kiselőadást kíván tartani a napról. Jaj ne... Dögunalmas. Na jó, érdeklődő arcot kéne vágnom, de nem megy. Inkább a tengert nézem. Gyönyörű. Eddig azt hittem, hogy ez a tengerparti naplemente-dolog valami iszonyú giccses reklámfogás, de nem, ez tényleg csodálatos.
- Lemegyek sétálni.
Jó, menjek csak nyugodtan, nem akadályoznak benne, cipőmet vegyem le, ha telimegy homokkal, annyi neki. Hát jó... Viszem a zenedobozkámat is. Hm, hm, valami kicsit giccses számot keresek, az olyan szép lesz, így ni, ez illik a naplementéhez.
Már régóta sétálgatok, fel-alá. Olyan szép... Olyan nyugodt és gyönyörű! Csak állok, és a víz mossa a lábamat. Lírai...
Valaki megérinti a vállamat. Hátrafordulok.
Egy lány az, egy mosolygó, korombeli lány. Valamit mond... Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, és rábámulok.
- ... téged?
Nahát, értem mit mond... Micsoda szerencse!
- Ne haragudj, de nem hallottam, mit mondtál.
- Azt, hogy Zoénak hívnak, és hogy téged hogyan.
Meglepő, hogy ilyen közvetlen. Na nem mintha zavarna, végre valaki... Elmosolyodom.
- Hilda vagyok.
Szemefordulok vele, és kezet nyújtok. Furcsa lány, nagyon szürke a szeme. Olyan fehér... Fehérszőke a haja, és nagyon világos a bőre. És mondom, szürke szem. De valahogy sikerült az az „első benyomás” nevezetű dolog.
- Te kikkel jöttél ide? - kérdezem.
- Mindegy... - mosolyog. - Te a szüleiddel, ugye?
- Igen. De hogyhogy...
- És egyedüli gyerek vagy, igaz?
Nem válaszol a kérdésemre. Na mindegy...
- Igen, és senkivel nem tudok beszélgetni, egyetlen ember nincs, akivel lehetne.
- Hát akkor vagyok én! - és rámnevet. - Gyere, menjünk a szüleidhez, már biztosan várnak!
Hagyom, hogy magával húzzon. Ismeri a szüleimet, vagy mi? Igazából nem is érdekes, most veszem csak észre, hogy majd’ éhen halok. A nagy bámulásban ezt észre sem vettem....
Leülünk. Ő is.
- Szép jó estét! Zoé vagyok. Most ismertem meg Hildát.
Mosolyog mindenkire. Olyan gyerekes! A szüleim nem bánják, legalább tudok valakivel játszani.
- Ő Szonja, én meg Balázs - mutatja be apa a családunkat. De közben összenéz velem, valamit üzenni akar....
Zoé rendel magának, elég sokat. Apa elég nagyvonalú, de érdekesnek tartja ezt a helyzetet. Zoé ránéz.
- Ne félj, beszéltem a főnökkel. Értem nem kell fizetni - nevet apára megint. Apa szabadkozik, hogy ez nem túl szép dolog, meg hogy meghívja, és tudom, hogy apa ilyenkor ezt komolyan is gondolja, de Zoé csak a fejét rázza és nevet.
Nahát! Csak hal, és csomó zöldség. Meg... Hínár! Furcsa ez a Zoé, hogy miket eszik... Mindegy. Én el vagyok a kagylóimmal meg a kalamárimmal...
Beszélgetünk, mindenféléről. Zoé tudományosan a kagylókról apával, a főzésről, könyvekről és újságokról anyával, velem meg a tengerről. Nahát, már egészen sötét van.
- Zoé, melyik szobában laksz? - kérdezem. De jó lenne, ha nálunk aludhatna!
- Nem szállodában alszom. A tengerpartra kiviszek hálózsákot...
Egyszerre hárman, anya, apa meg én:
- Komolyan?!
- Igen! - nevet. - Nagyon jó dolog, elhihetitek nekem... Egész kellemes az idő, és itt rákok sincsenek. És jó hallgatni a tengert, és sosem jön senki, szóval teljesen biztonságos.
- De... A szüleid mit szólnak hozzá? - kérdezem döbbenten. Apa meg anya is a választ várják. Zoé, most először úgy látszik, zavarba jön.
- Ó, hát... Nem szólnak hozzá semmit.
Anya valahogy furcsán méregeti, és odasuttogja nekem, „biztos árva”.
- Nem, nem vagyok árva... - megint mosoly. - Csak tudja, egy csoporttal együtt jöttem. Ők meg szobát már nem tudtak szerezni, szóval inkább kint alszom, mint pótágyban vagy ilyesmi...
Somolyog. Na majd kikérdezem én...
- Nincs kedved átjönni hozzánk? - kérdezi apa. Én meg örülök. Csak fogadja el....
- Szívesen átmegyek!
Az asztal alatt bokán rúg. Összenevetünk.

- ... és aztán felkaptam a labdát, az arcába dobtam, és elviharzottam... - mesélem suttogva a tavalyi év egyik tesiórájának az eseményeit. Suttogva, ugyanis hajnali három körül jár az idő. Zoé nevet.
- Én pedig most a sellőkről mesélek... Jó lesz?
- Persze.
Zoé mesélni kezd, dallamos, mély hangja van.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit Csillagkagylónak hívtak, mert egy csillagkagylóban találták. Ez a lány ugyanis sellő volt.
A sellőket ne úgy képzeld el, mint a hableányokat, az más. A sellőknek akkor van halfarkuk, amikor ők úgy akarják. A sellők egészen kicsik.... Sokkal kisebbek a hableányoknál, de át tudnak változni valamilyen tengeri élőlénnyé. Születésükkor már tudnak beszélni, és kiskorukban kiválasztják, hogy mivé akarnak változni. Vannak olyan gyerekek, akik többféle fajt is megneveznek... De az elég ritka.
Szóval Csillagkagyló a sellők között élt. Lent, a tenger mélyén, de ő mindig az eget szerette volna látni... Az emberek egét. Nem érdekelte az emberek világa, sem a hercegek, grófok vagy sikeres üzletemberek, semmi, csakis az ég. A felhők és az égbolt színei...
Ám édesanyja nem engedte el. Veszélyes, és amúgy sem normális dolog, hogy a lány az emberek egét akarja nézni. Csillagkagyló nem fulladt volna meg a levegőben, hiszen azt választotta, hogy teknőssé tud változni (ami ugye a szárazföldön is képes lélegezni), de édesanyja azért sem engedte el. Azonban Csillagkagyló sem engedett.
Egyik este, amikor már mindenki aludt, sellőfarkat kívánt magának, felúszott, egészen fel, a felszínig.
Már iszonyúan elfáradt, amikor odaért. Koncentrált, hogy teknőssé változzon, de semmi nem történt... Túlságosan kifárasztotta magát.
Csillagkagyló elszomorodott. Ezért, a semmiért tette meg ezt az utat? Feladja, épp, amikor az álmai itt vannak pár gyöngynyire (ők ugyanis azzal számoltak) a feje felett?!
Nem. Ő kockáztat. Nem érdekli, hogy megfullad, neki látnia kell az eget!
Mikor így elhatározta magát, Csillagkagyló nyelt sok vizet, amennyit csak bírt, és áttörte a felszínt.
Csodálatos látványban volt része. Az ég minden színében pompázott. Egészen vörös volt az alja, aztán narancssárga, aztán lila, aztán világoskék, aztán zöldes-sárgás... És gyönyörű felhők, nagyok, és csillagok is kezdtek látszani... Csillagkagyló csak bámulta. Szólni próbált, kiáltani, de még mielőtt megtehette volna, valaki más sikoltott. Egy kislány, egy hét év körüli gyermek. Elsodródott a szülei mellől, és nem tud úszni...
Csillagkagyló gondolkodás nélkül indult el felé. Csak ő volt a közelben. Sietett, repült szinte a vízen, nem foglalkozott most azzal, hogy megfulladhat.
Karjai kapta a kislányt, és kifelé igyekezett.
Már alig volt életereje, de úszott, ha ő meghal, akkor legalább a gyerek...
A szüleit elérte. Ők is hallották, de sokkal lassabban úsztak egy sellőnél. Csak ölelgették a gyermeküket, és Csillagkagylónak meg se köszönték, ő pedig csak nézte, nézte, nézte...
És hirtelen ráeszmélt, hogy még mindig él! Él, és - lélegzik! Ember lett. Eltűnt a sellőfarka, de miért? És hogyan?
Az égre nézett. Időközben besötétedett, amolyan félelmetes hangulatot teremtett. Csillagkagyló is emberré lett, így az érzései is emberiek.
- Sellők gyermeke! Ha nem szeretnél ember maradni, add át magad a tengernek. Vesd bele magad, és bízd tested a hullámokra. Ezt életed során bármikor megteheted...
Csillagkagyló bámult, ide-oda, keresve a hang forrását... De sehol nem látott élőlényt. (Se holtat.)
Mi lenne - gondolkozott magában - , ha egy ideig ember lennék? Mi lenne, ha megismerném az emberek világát?
Így döntött. Kimászott a partra, és elkezdte megismerni az emberek világát. Hogy miért és hogyan...
Már eltelt pár év. Csillagfény dolgozott, és sikeres lett az életben. De lelkiismeret-furdalást érzett, amikor az anyjára vagy régi dolgaira gondolt. Egyre jobban hiányzott neki az a régi, nyugodt, álmokkal teli élete...
Elutazom a tengerhez - jelentette.
Elindult, és mintha menekülne, olyan iszonyattal gondolt az emberekre. Egyre rosszabb színben látta őket. Ő nem ember! Nem is akart az lenni...
Amikor odaért, megtorpant. Jó az, amit tenni fog? Nem lesz rosszabb visszatérni?
De ha már itt van, nem állhat meg. Gyerünk, gyerünk...
Belevetette magát a vízbe, testét rábízta a hullámokra. Hirtelen megint azt a hangot hallotta, mint azon az estén, amikor emberré lett.
- Sellők gyermeke, jól döntöttél. Innen már nem léphetsz vissza. Nem lehetsz sellő, de alattvalómnak fogadlak. Az emberek segítségre szorulnak. Egyik leszel a segítők közül.
Csillagkagyló nem léphetett vissza. Meghalni nem tud, de sellő sem lesz... Mit tegyen? Mindenre képtelen, csak elfogadni az ajánlatot, ez az egyetlen lehetősége... Beleegyezett.
A hullámok pedig messzire sodorták...

Zoé hangja álomba ringat. Én vagyok Csillagkagyló, én vagyok az ember, az ég - minden én vagyok. Aztán álomba merülök, mély, álomtalan, boldog álomba.


Reggel hiperaktívan ébredek. Pattognak a bőrömről a kis energiaszikrák, mindent felborítok és nekimegyek mindennek, szóval tökéletesen kezdődik ez a nap.
Az asztalnál anya felolvas egy cikket (hogy hogyan jutott hozzá ehhez, nem tudom..), és Zoéval nevetünk a számunkra nagyon vicces szavakon, mint például a „kackiás” vagy a „nyargal, mint a teknős a rák elől” meg ilyenek. Kackiás! Ki volt az, aki kitalálta ezt a szót?
Szörnyű módon alig kapunk levegőt, és dülöngélünk, szóval apa megjegyzi, mi lenne, ha a csodálatosan csengő kacagásunkkal mást boldogítanánk, mondjuk a strandot. Vihogva összeszedjük a cuccainkat. Zoénak kölcsön adok fürdőruhát (a feketét) én meg a piros-fehérpöttyöset veszem fel. Út közben egymást böködjük, én mindig azt mondom, hogy „kackiás”, övé meg a „nyargal” szó.
Tehát jó a hangulatunk...
Egymás mellé rakjuk a törülközőinket, ráhelyezzük (mértani pontossággal) a közepére a papucsot (elmeséltem neki a tegnapi történetet). Na, emlegetett szamártörténet... Pont az a nő közeledik, akit tegnap beleborítottam a homokba. Ó, anyám...
Elrántom Zoét, aki épp akkor indult volna a másik irányba, szóval jól hátraesik, és engem is magával ránt. Ott fekszünk összegabalyodva, és közben nevetünk. A körülöttünk állók is nevetnek, egy négyéves forma kislány valamit olaszul hadar. Zoé ránéz, és mintha rajta nevetne, majd - hihetetlen! - beszélgetni kezd a kislánnyal. Gyorsan, kapkodva beszélnek, pörögnek az r-ek... Aztán odébbállunk. Sétálunk végig a parton. Német házaspár jön oda érdeklődni, na én nem hogy angolul, németül se tudok, Zoé meg tétovázás nélkül válaszol. Hihetetlen.
- Te, Zoé, honnan tudsz ennyi nyelven? - érdeklődöm.
- Hát, én iszonyú sokat utazok, és eddig szinte minden évben más országban éltem. Költözünk állandóan...
Ezen csodálkozom, de nincs sok időm rá, futunk a vízhez.

Egész nap szórakozunk. Zoé kifogyhatatlan az ötleteiből, be kell vallanom, hogy a fantáziája bizonyos részei sokkal kifinomultabbak, mint az én fantáziám. De nem minden része, leginkább a természeti része, kiváltképp, ami a tengerrel kapcsolatos. Úgy látszik, ismeri a tengert. Már ha ismerheti valaki...
Most egy furcsa kérdés jutott eszembe. Ha Zoé csomó nyelven szinte tökéletesen tud, akkor hogyan lehetek abban biztos, hogy magyar ő is, mint én? Bunkóság lenne megkérdezni, az lehet, de... Á, nem, hagyjuk.
Valószínűleg kitérne a válasz elől, mint első találkozásunkkor.

Lemegy a nap. Vagyis mendegél. Mi most kászálódunk ki a vízből, dideregve és morcosan, mert egy francia fiú lefröcskölt minket homokkal.
- Micsoda egy hülye...
- Ilyeneket hogyan engedhetnek be ide?
- Így akar csajt szerezni magának, vagy mi?
Szóval felváltva szidjuk. Hirtelen mellénk szalad egy lány.
- Guten Tag, Mirella! - köszönti Zoét. Zoét? De miért hívta Mirellának? Ez nem stimmel.
Zoé hadarni kezd németül valamit. A lány mosolyog, és „csüsz”-szel elköszön.
- Zoé, miért...
- Ő Mirellának ismer.
- Micsoda? Mindenkinek másképp mutatkozol be?
- Olyasmi.
- És mi az igazi neved?
- Nem árulhatom el nyíltan. Csak annyit mondok: már említettem.
Nem értem, semmit nem értek, de láthatóan nem akar beszélni erről. Felszínes módon, tőle szokatlanul a fürdőruhadivat kicikizésére tereli a szót. Hát jó, belemegyek a játékba...


Csodálatos és nagyon vidám hangulatú napokat töltünk együtt. Nem is annyira érdekes, hogy mi az igazi neve... A lényeg, hogy van barátnőm, olyan, aki talán még jobban megért, mint Évi vagy Lili. Hiányoznak, persze, hisz közös emlékeink vannak... De Zoéval épp azon vagyunk, hogy emlékeket szerezzünk.
Például anya, apa, Zoé meg én elmentünk olajbogyózni. Ami azt jelenti, hogy mész egy baromi nagy telekre, ahol süt a nap, és egy falevéltetűnyi árnyék sincs, egy tonnás hátizsák van a hátadon, abban minimális kaja és víz, víz, víz. Aztán azt lepakolod valahova, egy állítólag védett helyre, fogsz egy nagy kosarat, amit egyedül is alig bírsz el, de azért kitartóan cipeled, és keresed az olajbogyókat a fákon. Illetve hát felküldesz valakit, hogy rázza meg, te meg alatta rohangálsz, véded a fejed az ütésektől, és közben próbálsz elkapni belőle jó sokat.
Aztán amikor kimerülten, szomjasan, félholtan visszaérsz, és innál, kiderül, hogy elfelejtetted, hová raktad le a táskád, amiben a víz volt. Ledobod az olajbogyós kosarat, odaülteted az anyád vagy az apád, hogy őrizze meg, és aztán körbe-körbe rohangálsz a barátnőddel, a hátizsákokat keresve.(Közben fohászkodsz a Tengerek Urához, hogy legyen oly szíves, és küldjön már egy kis szerencsét... Vagy vizet.) Amikor már azon vagy, hogy biztos ellopták a táskáitokat, hirtelen meglátod egy fa tövében, ahol épp egy kutya készül levizelni. Rohansz oda, üvöltve, harciasan lóbálva az olajbogyószagú karodat, a táska megmenekül.
Boldogan szorítod magadhoz, diadalittasan, és amikor kinyitod, rájössz, hogy megfújtak csomó vizet belőle, így elég kis mennyiséget ihatsz...
De nem baj. Szereztél olajbogyót.

Ez, és még hasonló esetek, amik után kissé rosszul leszel az olajbogyó, a répa, a velencei álarc satöbbi említésére. De azért bírod, és nahát, milyen jó kaland volt, nem igaz? Fáradtan, olajozottan/földesen/festékesen térsz vissza, és repülsz-rohansz a tengerhez.
Aztán este beszélgetsz Zoéval, meg Barkával és Tiával, és nagyon jól érzed magad.
Csak egyre gyorsabban közeledik a nyaralás vége.

- Zoé, nem adod meg az e-mail címedet vagy a mobilszámod? - kérdezem egyik este, amikor hazafelé baktatunk. Az utóbbi napokban sülve-főve együtt voltunk. Hiányozna, a meséi, a játékai, és maga Zoé... A titokzatos nevei, az, hogy mindenki ismeri, de mindenki máshogyan... Mind-mind hiányozna.
- Nincs, egyik se. Nem értek ehhez... - mosolyog. Azért elég furcsa, hogy pont neki nincs ilyenje, se mobilja, se e-mail címe... Pedig annyit utazik!
- Na jó, lakcímed?
- Hilda, én nagyon sajnálom, de nem lenne jó, azt hiszem.
- Mármint micsoda?
- Hát, hogyha ennyire... Kérdezősködsz. A végén még olyat mondok, aminek senki nem örülne. Amúgy tudod, hogy mindig költözünk...

Nem értem, amit mondott, de nem kérdezhettem rá, mert anya odajött, hogy jöjjünk vacsorázni. Este pedig rögtön elaludt... Nem értettem ezt az egészet, olyan titokzatos! Miért nem akarja megadni a lakcímét?
A másik oldalamra fordulok. Így látom Zoét. Furcsa... Jézusom, Zoé fénylik! Furcsán fénylik a haja és a bőre... Mintha nem is tudom... Á, ugyan, álmodom, ez hülyeség...

Reggel álmosan ébredek. Zoé nincs mellettem. Anya, apa? Valaki?
Sehol senki. Már a kétségbeesés határán vagyok, mikor anya megjelenik.
- Jaj, hát felébredtél, szívem?
- Igen, fel, de hol voltatok? - kérdezem megkönnyebbülten. Időközben apa meg anya is megérkezett.
- Boltba mentünk.
- Zoé hol van?
- Lement a partra. Meglepetést csinál neked! - kacsint rám apa. Ha meglepetés, akkor az, de jó! Jókedvűen készülődöm.
- Ugye tudod, Hilda, hogy ez az utolsó nap, és holnap utazunk?
A jókedvem valahogy elszáll.

- Fú, de gyönyörű! Zoé, hogyan csináltad?
Ámulva állok a hatalmas, gyönyörűen kidolgozott homokvár előtt. Híd, kapu, bástya, díszes ablak.... Minden kidolgozva, kagylókkal díszítve. Csodaszép!
- Nézd csak, Hilda, ez a barátság vára! - nevet rám.
Együtt fejezzük be. Árkot csinálunk köré, és belekezdünk egy hatalmas föld alatti alagúthálózat kiépítésébe. Jól szórakozunk, homokkal dobáljuk egymást, apa meg anya (aki az újságja mögül néha idenéz) pár méterrel arrébb ülnek.
A vár hatalmas lett, várost is építettünk köré, és teljesen olyan lett, mint egy tündérkastély... Apa lefényképezte.
Azt is akartam, hogy Zoé is ott legyen mellette, de ő tiltakozott, azt mondta, utálja, ha fényképezik... No jó, akkor egy közös kép? Szomorkásan beleegyezik. Jaj, Zoé, ha Hilda annyira vidám, te is nevess már a képen!
Katt, katt, katt. Aztán rohanás a tengerbe, élvezzük ki ezt az utolsó napot!
Játszunk, és játszunk, és játszunk. De egyre nehezebb lesz a lelkem, elválni, búcsúzkodni nem szeretek.
Zoé nem mutatja, de sokkal kedvesebb velem valahogy, érezteti, hogy sajnálja.

Megvacsorázunk. A kedvenceinket kértünk, mint első nap. Anya és apa csevegnek, és mi is azt tennénk... De csak ülünk, és hallgatjuk apáékat.
- Nem megyünk le sétálni a partra? - kérdi Zoé. Beleegyezem.

Naplemente, megint. Mint akkor.
Zenét hallgatok, ugyanazt, mint akkor, de most ketten hallgatjuk. Zoé sosem nevetett ki, vagy sosem cikizett, ha „giccses zenét” hallgattam. Most se.

Megáll, szembefordul velem, és kikapcsolja az MP3-at. Most fog elbúcsúzni - gondolom.
- Tudod, Hilda, most találkozunk utoljára.
Bólintok.
- Nem is tudom, mit mondjak - folytatja. - Furcsa, hogy ismét itt vagyok. Az emberek világában.
Csak bámulok rá.
- Hogy mi?
- Emlékszel Csillagkagyló meséjére?
- Igen, persze... De hogy jön ez ide?
- Tudod, Hilda, a mesék nem mindig csak mesék. Néha hinni kell bennük. El kell hinni őket.
Rám mosolyog. Megszorítom a kezét.
- Felejthetetlenül jó volt ez a nyaralás! - mondom.
Mosolyog.
- Furcsa lesz visszagondolni erre. Most elmondok neked valamit. Azért vagyok itt, hogy a Tengerek Urának híveket szerezzek, azaz segítőket. Akik segítik a munkáját. Csillagkagyló meséje az én történetem.
Bámulok, egy szót sem bírok kinyögni.
- Hilda, ha majd egyszer nagyon, nagyon öreg leszel, és még mindig emlékezni fogsz arra, amit most elmondtam, sőt, talán rám is, vagy akármikor, ha már nem akarsz ember lenni, akkor gyere el ide. Gyere el, és ahogy Csillagkagyló és én tettem, add át magad a tengernek, bízd a tested a hullámokra... Azok elvezetnek a Tengerek Urához.
Kezemben a zenedobozommal állok, döbbenten. Egy biztos: Zoét nem fogom elfelejteni, sem az „ajánlatát”.
- Érted, Hilda? Akármikor idejöhetsz.
- Értem. De... Te mit fogsz csinálni most?
- Befejeztem a munkámat. Mivel vége, nekem mennem kell. Vissza a Tengerek Urához, hogy új munkát kapjak. Hilda - teszi még hozzá - , ezt nem mindenki tudja ám. Csak arra érdemes emberek. Lehet, hogy életed során találkozni fogsz még egy ilyen emberrel. Most pedig...
- Elmégy?
- Igen.
- De... Hogyan?
- Hát úgy, ahogy te is tenni fogod, vagy tehetnéd. Ahogy Csillagkagyló is tette... Átadom magam a tengernek, és a hullámokra bízom a testem.

Ezzel szaladni kezdett a tengerbe, és örökre eltűnt ez a Nevenincs, titokzatos lány.



Utószó:
A fényképeken Zoé arca elmosódott. De én mégis teljesen emlékszem rá. A hangjára, a játékaira... És a történetére. Biztos nem csak úgy szórakozott?
Apának és anyának nem mondtam el. Azt mondtam csak, hogy Zoénak el kellett mennie.
Nem is sírtam. Nem, ugyan, minek? Hiszen, hogyha azt teszem, amit ő, elfogadom az ajánlatot, akkor találkozni fogok vele...
Nem kérdezősködtem utána. Nem akartam megsérteni a kíváncsiságommal.
A Tengerek Ura, Barka és Tia pedig megmaradtak. Még most is néha kérek tőle szerencsét.
Nyelveket tanultam, és Zoé játékait játszottam. Meséltem magamnak. Éva és Lili szerint kicsit megkomolyodtam a nyári szünet alatt.
A tengert és az eget imádom. Csillagkagylóval így tudtam megismerkedni. Segített egy kicsit. Az élet végét elfogadni. És a Sorsot befolyásolni? Valami ilyesmi, igen.
Anya és apa furcsállták az egészet, azt is, hogy Zoé nem jött másnap elbúcsúzni.
Hazafele úton mesélték, hogy látták Zoét megérkezni aznap este. A tengerből jött... És nagyon furcsa volt, hiszen nem is fürdőruhában jelent meg, és egyáltalán nem látszott vizesnek.
Nem értették, miért mosolyogtam ezen.
És soha nem is fogják megérteni...

Végezetül csak annyit mondanék:
Köszönöm, Tengerek Ura!