Lasombra - Régi ismerős

Tökéletes este volt a vadászatra. A város aludt, az emberek pedig hívogatóak voltak finom vérükkel, és a mérhetetlenségig kiszolgáltatottak. Eldöntötte, hogy ezt az éjszakát egy tökéletes férfi társaságában tölti majd el, akinek vérét veszi. Elindult domíniuma határain, rótta az utcákat, figyelte a mozdulatlanságot. Valahol mélyen őt is meghatotta ez a nyugalom… az emberek világa.
Szeretett vadászni, és szerette az embereket, a naivságukkal és az élni akarásukkal. Gyönyörűek voltak számára mind, mert éltek… ez a kulcsszó… a halandók élete. Az a dolog, amit ő oly sokszor elvett az áldozataitól. Imádott velük játszani, vonzódott hozzájuk, szeretett elvegyülni közöttük, és olyankor úgy érezte ő is egy közülük. Persze… ez nem ilyen egyszerű. Ő nem volt ember, és csak ritkán vágyott arra, hogy még egyszer az lehessen. Büszke volt fajtájára, és tisztelte az életstílusukat.
Vámpír volt. Az éjszaka teremtménye…
Ahogy sétált észre vett egy kisebb társaságot. Éhes mosollyal elindult feléjük… nem volt nehéz a közelükbe kerülni, hiszen gyönyörű nő volt. Éles vonásait mind halandó, mind vámpír megcsodálta. Nem tudott úgy megjelenni sehol, hogy ne került volna a középpontba. Mosolyával már jó pár embert becsapott… pedig ha jobban figyelnének, láthatnák a jeleit annak, hogy ő nem élő. Szemei sötétek voltak, akár maga az éjszaka, félelmetes hatást keltve. Szavai érzelemmentesen koppantak a földön, minden egyes alkalommal. De úgy tűnt, ezek felett minden halandó átsiklik… szerencsétlenségükre.
Odaért a társasághoz. Fiatalok voltak, három fiú és egy lány tartozott oda.
- Jó estét! – szólította meg őket.
Rámeredtek a szempárak, végigmérték őt, és mivel csinosnak találták a fiúk vissza is köszöntek, ám a lány megérzett valamit. Maga sem tudja, hogy mit, de félni kezdett a nőtől. A vámpír érezte a lány félelmét, de nem törődött vele, csak a három fiúra koncentrált. Mindhárman helyesek voltak, csillogott a szemük a lámpafényben, valószínűleg borozhattak a közeli csapszéken, mielőtt ide jöttek volna. A piactér közelében voltak, állandó helye ez a fiatalságnak, sokszor jönnek ide a szülők tudta nélkül, és tesznek olyan dolgot, amit talán ők is megbánnak reggelre.. A nőt ez nem érdekelte, mindig csak az ételt látta az ide járókban, egyiküket sem nézte többre az állatoknál. Általában itt szerzett magának élelmet. Soha nem ölt hirtelen, és gyorsan. Az nem az ő műfaja volt. Incselkedett áldozataival, próbálgatta őket, hátha valamelyikükben lát egy cseppnyi értelmet… vagy valami szikrát. De eddig egyetlennel sem találkozott.
- Merre tartotok? *kacsintott az egyik fiú felé.
- A térre jöttünk *felelte remegő hangon és elpirulva.
- Esetleg csatlakozhatnék hozzátok? Olyan magányos vagyok… egy kis társaságra van szükségem *búgta mézes-mázos hangon miközben a másik fiú szemébe nézett.
A lány a fejét rázta, és súgott valamit a harmadik srác fülébe. A vámpír elmosolyodott.
- Csak nem féltek tőlem fiúk? *állt előttük teljes valójában, ártatlan szemeket meresztve.
Neki nem lehetett ellenállni. Erre csak az lett volna képes, aki ismeri őt hírnevéről, de az csak vámpír lehet. Ezek a halandók egytől-egyig belesétálnak a csapdájába, miközben a nő már azon gondolkozik, hogy csak egyikükkel végezzen, vagy ölje meg mind a hármat. A lány nem érdekelte, a férfi vér jobban ízlett neki.
- Ugyan… *hadarta az első fiú* gyere, nyugodtan csatlakozz hozzánk.
- Köszönöm *mosolyodott el, de mosolyában volt valami furcsa.
- Fiúk… nem kellene, hiszen nem is ismerjük *nyafogott a lány, de a vámpír egyből lépett, és tekintetével elhallgatatta őt. Nem mert többet megszólalni…
Elindultak. A három fiú ment elől, vezette a másik nem képviselőit. A lány nem örült annak, hogy lemaradnak a fiúktól, a közelükben biztonságban érezte magát, de így, hogy egyre jobban lemaradtak félelme egyre elhatalmasodott rajta. Azonban nem volt mitől tartania. A vámpír csak rá akart ijeszteni, és meg akarta neki mutatni, hogy itt neki nincs szava. A kb. két perces séta alatt meg se szólaltak.
Elérték a piactér közepét, ahol egy szökőkút állt, körbe övezve padokkal és öreg fákkal. Letelepedtek a kút patkáján, és játszadozni kezdtek a vízzel. A nő érzéketlen arccal figyelte őket egy közeli padról. Nem akart a kút közelébe menni… így is rátörtek az emlékek.
Eszébe jutott az a kétszáz évvel ez előtti nap, mikor vértestvérek gyűltek a parkba, és a szökőkútból vér folyt. Ünnepeltek. Ám az ünneplés vérfürdőbe torkollott szó szerint. Megjelentek az akkori herceg riválisai, és sokan életüket vesztették, közöttük a nő egyik tanítványa is.
Megborzongott az emlék hatására, de mit sem mutatott a fiúk felé kedve romlásából. Tovább játszott.
- Gyere ide… hogy is hívnak? *szólt hozzá nevetve a barna hajú fiú.
- A nevem Hannah *felelt precízen* de kösz, nem megyek oda… nekem túl hideg az a víz… *mosolyodott el sötéten.
Körülbelül negyed óra telt el, amíg a halandók kijátszották magukat.
~ Gyerekek…~ gondolta magában a vámpír, és lenéző tekintettel díjazta azok tettét. Kezdte elveszteni a türelmét, és egyre éhesebb lett, már több napja nem jutott vérhez. Úgy döntött, most nem cicázik tovább a zsákmányával. Maga mellé intette a barna hajút.
- Ülj le mellém, és mondd el, mi a te neved, ha már az enyémet tudod…
A leendő áldozata készségesen leült, majd a nő hozzá bújt egészen. Hallotta a fiú szívdobogását, és érezte zavartságát.
- Tibeus vagyok…
Most végre közelebbről is megfigyelhette áldozatát. Már el is képzelte, hogyan fog vele végezni… nem húzta az időt.
- Sétáljunk egyet… Tibeus *felállt, és a többiektől elfelé intett.
A naiv belement a sétába, és Hannah mellé állt. A nő tudta, hova viszi őt. A tér végén van egy emlékmű, és az már elég messze van ahhoz, hogy ha esetleg Tibeus segítségért kiabálna, a többiek ne hallják meg.
Mikor elértek oda, Hannah a szoborhoz nyomta óvatosan Tibeust, és megcsókolta. Szegény fiú zavarában lehunyta szemét, és nem láthatta, hogy a vámpír köré árnyékok gyűlnek, és még sötétebbé válik tőlük az éjszaka…


Egy héttel később…

Hannah otthon volt. Unottan bámulta a plafonon cikázó árnyakat. Nem gondolkozott… teljesen kiürítette a tudatát, pihent. Hangos léptek közeledtek a hallon át, ezek rázták őt ki ebből az állapotból. Nyújtózott egyet, és az érkező felé fordult. A vér is megállt benne, mikor meglátta ki az, aki meg merte őt zavarni…
Babilon hercege nézett vele farkas szemet. Tekintete csak úgy szórta a szikrákat, ami még félelmetesebbé tette, bár a puszta kinézete kísérteties. Magas, izmos férfi volt, sötét vállára omló hajjal, arcán egy sebhely húzódott, amit még vámpírrá válása előtt szerzett. Mindenki tisztelte és félte őt. Hannah sem volt másképp vele…
- Üdvözöllek a házamban Valcan… *köszöntötte őt a vámpírnő, de még csak fel sem állt.
- Hannah… túl flegma vagy velem szemben… *szidta őt az idős vámpír* sokat képzelsz magadról, csak, mert primogén vagy…
Valóban, Hannah nem adta meg a kellő formáját a dolgoknak, bár azt Valcan is nagyon jól tudta, hogy mélyen tiszteli őt, meg a nő és közte másfajta kapcsolta is van, a politikain kívül.
- Én is régen láttalak… *hagyja elmenni a füle mellett a szidalmat, és végre feláll, hogy Valcanhoz sétálhasson. Kecses mozgása és kivételesen szelíd tekintete Valcant megbabonázta, s elfeledte előbbi dühét.
Hannah hozzábújt a férfihoz, és egy csókkal köszöntötte, majd, mint egy cica, dorombolni kezdett, amivel még a herceget is le tudta venni a lábáról. Lassan és óvatosan elvezette Valcant a kanapéig, és lefektette rá, majd mellé ült, hogy megsimíthassa az arcát.
- Mondd, kedvesem… annyi év után, mi ok vezérelt hozzám ismét? *suttogta nyájasan a szavakat, de szemei hidegek voltak.
A herceg sóhajtott, rájött, hogy megint belemászott Hannah csapdájába, s a nő bája elnyomta dühét, pedig most az kell ide.
- Annyi év után, még mindig le tudsz venni a lábamról *mosolygott Valcan* de most nem azért jöttem, hogy bókokkal halmozzalak el… *arca elkomorul, majd a nő szemébe fúrja tekintetét* segítened kell… *mondja alig hallhatóan a szavakat…
Hannah meglepődve kutat a herceg arcán válaszokat… de a merev, gyakorlott arc semmit nem árul el számára…
- Én neked hogyan segíthetnék? *kérdezi teljes hűvösséggel* még soha nem kértél segítséget senkitől…
Valcan habozik, hogy elmondja-e a pontos okot, de végül is úgy nem kérheti Hannah segítségét, hogy el ne mondaná neki részletesen a dolgokat.
- Sajnos, most rászorulok a segítségre *néz zavart szemekkel, majd belekezd* Egyiptomban voltam, és egy éjjel meg akartak ölni. Szerencsére nem sikerült, megöltem a támadót. Viszont az óta az éjszaka óta, majdnem minden nap megpróbálkoznak eltenni láb alól. Sikerült kiderítenem, hogy ki bérli fel az asszamitákat *szeme összeszűkül* Nem fordultam volna hozzád, ha a legjobb embereimet meg nem ölték volna, és ha nem olyan személyről lenne szó, akit te nagyon jól ismersz.
- Mondd a nevet *kezdi izgatni a fantáziáját a dolog
- Goran… *mondja ki hosszú hallgatás után
Csend következett… Hannah a gondolataiba merülve fürkészte az árnyakat a szobában. Jól mondta Valcan… valóban ismeri Gorant. Atyja, Anthon gyermekei közé tartozik… ő a harmadik. Homlokráncolva fordul ismét a herceg felé.
- És mit kívánsz tőlem?
- Öld meg… *szemében mintha félelem csillant volna.
A nő elnevette magát.
- Nem gondolhatod komolyan! Atyám gyermekét pusztítsam el?
- Nem hiszem, hogy Anthon tud arról, hogy meg akar öletni a harmadik tanítványa, akkor valószínű, hogy tett volna ellene valamit. *érvel
- És miért nem Anthonhoz fordultál? Neki nagyobb hatalma van, mint nekem… *kérdezi kíváncsian és kissé gúnyos hangnemben.
- Atyádnak más nagyobb problémái vannak, nem hiszem, hogy időt tudna most szánni erre. *szögezi le, teljes komolysággal
Hannah elgondolkozva ül a kanapén. Valóban, atyját lekötik a politikai dolgok. A helyére pályáznak, és meg kell, hogy védje magát. Ha egy kicsit és másfele figyel, egyből bekövetkezne trónfosztása, és az a vámpírnőnek sem lenne kedvező. Latolgatja egy kicsit Valcan kérését, majd komoran bólint.
- Rendben, Valcan… megteszem, amire kérsz. De mit kapok cserébe?
A férfi egy pillanatra elgondolkozott, majd válaszolt.
- Egy domíniumot tőlem...
- Azzal remélem tisztában vagy, hogy egy kis földecskét nem sózhatsz a nyakamba. Az életemet kockáztatom érted… *mondja nyugodtan, de az árnyak egyre közelebb lopództak hozzájuk.
Valcan észrevette az árnyékokat, és sietve válaszolt…
- Megkapod tőlem Babilont…
Hannah szeme felragyogott, majd önelégülten Valcanhoz simult. Jobbat kap, mint amilyenre számított. Ennél becsesebb ajándékot nem is remélhetett volna.
- Megegyeztünk… *suttogta a férfi fülébe
Kigombolta Valcan ingjét, majd bebarangolta karcsú keze az izmos felsőtestet. A herceg nem tudott ellenállni a nőnek, karjai összefonódtak a selymes vállakon, majd lejjebb haladva végigsimították a karcsú testet…


Következő éjjel a herceg Hannah ágyában ébredt. Kikelt az ágyból, és a sötét ablak elé állt. Figyelte az éjszakát, és a mozgó vértestvéreket, majd a nőre pillantott. Olyan szép volt, mintha még mindig élne… mintha ember lenne… finom illata betelítette az egész szobát, és bőre selymessége kivételesnek számított vámpír körökben. Ajkai vörösen duzzadva rejtették éles fogait, s olyan nyugodt volt így… mikor aludt. Nyakán a seb, és az abból lefutó vércsík Valcan bűne… az éjjeli élvezetet még jobbá téve, ittak egymás véréből. Hannah vére olyan volt, akár a legjobb minőségű bor. A herceg el is gondolkozott rajta, mi lenne, ha magához venné a nő összes vérét, és a holttestet eltüntetné… de nem tette meg, mert szerette őt. Magának is alig merte bevallani, de Hannah megbabonázta… soha senkinek nem sikerült ilyen érzéseket keltenie benne, mint amik most fellángoltak a szívében.
Sajnálta a nőt. Megtehette volna, hogy visszavonja a tegnapi kérését, de már ez lehetetlen volt. Kemény politikai ügyek vannak háttérben, és a hatalom érdekében a herceg bármit feláldozna.
Hosszú percekig csodálta a meztelen női test vonalain végigfutatva szemét.

Mikor Hannah felébredt, Valcan nem volt a szobában…
Nem törődött vele, gyorsan kipattant az ágyból, teste köré árnyékok csavarodtak, hogy eltakarják meztelenségét, majd lassan lesétált a hallba.
Senki nem volt lenn. A szolgák napközben végzik a dolgukat, akik meg éjjel állnak a rendelkezésére valószínűleg, már úton vannak, hogy kiszolgálják.
Így is volt.
Pár pillanat elteltével egy fiú közeledett felé, nem lehetett több 10 évesnél. Kezében ezüst tálcán egy kancsó vért, és mellette egy kristálypohár volt.
- Úrnőm! *köszöntötte Hannaht, majd letéve a tálcát az asztalra, távozott.
A ház úrnője szerette, ha nyüzsögnek körülötte a szolgák, akik minden óhaját lesik, és feltétel nélkül teljesítik parancsait. Nagyon nehéz megfelelő szolgákat találni. Általában azokból lesznek szolgálók, akik felfedezték a vámpírok létezését, és ha nem ölték meg őket, akkor kénytelenek voltak elmenni, hogy életük végéig a meglesett vámpír mellett maradjanak. Ám kevesen vannak olyanok, akik ezt kiérdemlik. A legtöbb ilyen esetben egyértelmű halál jár nekik. Csak azokat viszik magukkal a vámpírok, akikben látnak valami meggyőzően furcsát. Ám ez sem életbiztosítás a számukra. Egy idő után ghoulok lesznek, rászoktatják őket a vérre. Ennek két oka van. Az első, és a legáltalánosabb, hogy így finomabb a vérük, és jobban kötődnek a urukhoz/úrnőjükhöz, kevésbé lefizethetőek. A másik, ám igen kevés eséllyel induló lehetőség, pedig az, hogy vámpírrá teszik az illetőt. Ez valóban nagyon ritka esemény.
Ez a 10 éves fiú még nem tudja mi vár rá, azzal sincs tisztában, hogy ki az, akit szolgál. A szüleivel érkezett ide, ám az édesapja már Hannah vacsorájául szolgált. Most az anyjával van itt, azt mondták neki, hogy balesetben halt meg az apja.
A vámpírt ez nem érdekli… több száz éve, pontosabban 453 éve lakik ebben a házban, ami már egy kisebb kastélynak számított. Kre. 642-ben egy tavaszi éjjelen lett vámpír, 24 évesen.
Atyja, Anthon, vámpírrá tevése után egy hónappal magára hagyta Hannaht. Azóta itt él Babilonban. Bár voltak útjai más országokba, de mindig visszatért ide… most kre. 189-et írunk.
A vámpírnő sokszor vágyott atyja társaságára. Rengeteg kérdést szeretett volna neki feltenni… de az évszázadok alatt nem találkoztak. Ezzel szemben megismerkedett Valcannal. Babilon hercegével, aki a szárnyai alá vette, valószínűleg Anthon utasítására.
Hannah sokat köszönhet Valcannak, és itt az ideje, hogy visszaadja neki, amit tőle kapott…

A nő nem érezte Valcan jelenlétét a házban…
~ Nagyszerű, tehát elment ~ *gondolta, és egy szomorú mosoly jelent meg az arcán.
Sok dolga van, míg megteheti a férfinak a szívességet. Először is meg kell keresnie Gorant. Ez igazán egyszerű, atyjuk vére által mindig tudják, hogy merre van a másik.
Leült a kanapéra, öntött magának vért, és megitta. Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét és összpontosított. Kb. két órán keresztül ülhetett így, mikor ismét kinyitotta a szemét.
- Megvan… *suttogta a sötétnek…