Lasombra - Vadászat

13 nappal később

Róma szép város, bár a hintóból nem sokat lehet látni belőle. Már 13 napja úton van, a végtagjai elgémberedtek, és egy kellemes vadászat igazán ráférne. A hintóban vannak ugyan palackozott vértartalékok, de mondani sem kell, egyáltalán nem olyan, mintha az eredeti helyükről lenne szívva.
Hannaht aggasztja a tény, hogy atyja is Rómában van. Így kissé megnehezül a dolga, de nem adja fel.
Hirtelen megáll a hintó egy emeletes, és kívülről igen csak esztétikus ház előtt. A nő kiszáll és mire az ajtóhoz ér, már a lovak dobogását sem hallja. Csengetés nélkül lép be az ajtón. Üresség fogadja… szétnéz a házban, ahol senki nem tartózkodik.
~ Érdekes… ~ *nézelődik tovább, majd úgy dönt, nem érdekli a dolog, és elindul az éjszakában…

Nappal ez az utca forgalmas, és zsivaj uralja állandóan a sok ember miatt. Ilyenkor éjjel viszont, mintha valami halálos kór söpört volna végig rajtuk, és elnyelte volna őket a föld. Ám a vadász tudta, hogy a látszat ez esetben csal. Többen is járkáltak az út alatt…
Több perces séta után szeme megakadt az egyik támfalon, melyre egy latin mondat volt írva. Ajkai elégedett mosolyra húzódtak, majd a falhoz lépett és beljebb tolta az egyik kiálló követ. Így állt ott körülbelül egy percig, mikor a fal eltűnt, és sötét, és a szennyvíztől bűzölgő folyosó tárult a szeme elé. Habozás nélkül elindult a folyosón.
Lefelé haladt, eléggé éles szögben volt megdöntve a nyálkás talaj. Hannah mégis magabiztosan haladt előre várva a folyosó végét. Mikor elért egy vasajtót megállt, és várta, hogy beengedjék. Még mindig megvolt az esélye annak, hogy elutasítják belépési szándékát, és akkor itt állhatna napokig is, akkor sem tehetné be a lábát Norfan szentélyébe.
Szerencséje volt. Alig egy negyed óra várakozás után az ajtó túloldalán hangok hallatszottak, majd egy hangos dörrenéssel kinyílt. Senki nem volt az ajtó másik oldalán, ismét csak a sötétség, és a fojtogató bűz telítette ki a teret.
A vámpírnő itt már óvatos volt. Alagutak labirintusa volt előtte, és neki nem kellene eltévednie.
Kiürítette a tudatát, és lehunyta a szemét. Koncentrált. Halk motoszkáló zaj ütötte meg a fülét. Lassan kinyitotta szemeit, és egy patkányt látott jobb kéz felé. Elmosolyodott, és követte a patkányt. A kis állat nem is tudhatta, mekkora szolgálatot tesz Hannhnak.
A mosoly a vámpír arcáról akkor sem tűnt el, mikor a patkány eltűnt a szeme elől, mert tudta, hogy innen már nem kell tovább mennie. Megállt, és körbe nézett. Balról közeledett hozzá egy alacsony alak, aki csuklyát viselt, mely eltakarta csúf arcát.
- Minek köszönhetem, hogy meglátogattál árnynő? *hangzott egy rekedt hang
- Információért jöttem Norfan!
Halk nevetés hallatszott, ami inkább hörgésnek tűnt.
- Az információnak, amire szükséged van nagy az ára… *krákogott tovább.
- Tisztában vagyok vele. Nem jöttem volna le a bűzös csatornádba, ha nem lenne fontos nekem…
A nevetés abbamaradt.
- Hát jó, kérdezz… de ne ócsárold a lakhelyem…
Hannah mosolya kegyetlenné változott amint fejet hajtott előtte a nosferatu.
- Járt itt Valcan? *tette fel a kérdést.
- Itt vagy odafönn a városban?
- Rómában.
Norfan hallgatott, és gondolkozott, mielőtt megadta volna a választ.
- Járt itt.
- Mikor? *csapta oda a következő kérdést
- Négy hete is van annak, hogy a herceg a városban vadászott…
- Négy?
- Igen. *bólintott
- Atyámmal beszélt-e? *Hannah szeme összeszűkült és gondolataiba merülve kérdezett.
- Járt Anthonnál.
A nő valahonnan egy pénzzel teli kis zsákot vett elő, és a nosferatunak dobta.
Norfan elkapta a zsákot, és megszámolta a fizetséget. Elmosolyodott, ami által az arca még csúfabb lett. Az árnynővel mindig jó üzletet köt. Felemelte fejét, hogy megköszönje, de a nő már nem volt a helyén. Az árnyak mozgása sejtette csupán, hogy állt ott valaki.
Hannah az újonnan szerzett információival már a friss éjszakai levegőt szívta, mikor a nosferatu észre vette eltűnését. Haza felé tartott. Átvágott egy sikátoron, elhaladt a Colosseum előtt, majd jobbra fordult… hirtelen megállt, és fülelni kezdett. Valaki követte őt. Lassan megfordult, de senkit nem látott, az utca kihalt volt. Tekintete az egyik közeli ház tetejére ugrott, ahol egy ember alakja rajzolódott ki az éjszakában.
Hannah mozdulatlanul állt, figyelte az alakot. Egymást nézték mereven. Az idegen előbb mozdult, leugrott a tetőről, és a nő felé vette az irányt. Sebesen mozgott, ez elárulta, hogy vámpír ő is.
Árnyak kéltek életre, lekúsztak a fákról, a villanyoszlopokról, és a házak falairól. Egyetlen lény mozgatta őket, és ezt a lényt támadták most meg. Hannah soha nem futamodott meg támadói elől, mindig kiállt ellenük, legyen az bármilyen fajhoz tartozó. Jobb keze apró mozdulatával az árnyékok foglyul ejtették a felé rohanó alakot, aki próbált ellenük harcolni, de ha levetett magáról egyet, kettő csavarodott rá. Pár másodpercig tartott a küzdelem. Hannah lassan oda sétált az árnyak foglyához, és hűvös tekintetét a gondolataiba mélyesztette. Elmosolyodott. Képzett harcossal állt szemben, tudata ki volt ürítve. A támadója szintén nő volt, szemei akár egy kígyóé, úgy villantak az éjszakában. Testhez álló fekete bőr volt rajta, nyakában egy medál lógott, amely lecsúszott mellei közé.
- Ki küldött, Asszamita? *suttogta Hannah, s körbejárta támadóját.
Az nem válaszolt, megmakacsolta magát, játszotta a némát, közben olybá tűnt, mintha nem is zavarná, hogy éppen fogoly, és célpontja egyetlen mozdulata is halálos lehet számára. Mérhetetlenül nyugodt volt… túl nyugodt…
Az árnyak parancsolója oldalra pillantott, de már későn reagált. Jobb vállának neki csapódott valami, ami átfúródott a húson és eltörte a kulcscsontot. Hatvan fokos szögben állt bele a vállba, tehát a lövés fentről jött. A vámpírnak ökölbe ugrott jobb keze, így elvesztette uralmát az árnyak fölött, amik készségesen elengedték foglyukat. Az asszamita gondolkozás nélkül előkapott ruhája alól egy tőrt, és belemártotta Hannah húsába. A nő felordított, hirtelen megfordult és ép kezével állon vágta a tőr tulajdonosát. Éles reccsenés hallatszott, a támadó eszméletlenül a földre rogyott.
Erősen megragadta vállából kiálló nyíl végét, és kirántotta testéből. A fájdalom elöntötte minden porcikáját. Egy pillanatig mozdulatlanná dermedt, majd vad tekintettel a nyilazót kutatta a tetőkön, de már hiába.
Zihálva állt az utca közepén, karján végigfutott a vér és lassan a földre csöpögött. Megpróbálta összeszedni magát, vett egy nagy lélegzetet, és a földön fekvő asszamita felé fordult.
Még mindig eszméletlenül feküdt. Hannah leguggolt mellé, összeszorított foggal felemelte a testet, nyakához tapasztotta száját, és hálásan nyelni kezdte a vámpírvért, ami regenerálja sebeit.


Harmadnap éjjelén

Hannah türelmetlenül járkált fel-alá a teremben. Minden mozdulatát figyelték, s léptei hangja visszakoppant a hatalmas falakról.
Nem szerette, ha megvárakoztatják, s most igazán nem volt jó hangulatban. Bár sebei nyom nélkül begyógyultak, mégis úgy érezte, valamitől megfosztották.
Tekintete az ajtóról az őrökre siklott, akik úgy álltak ott, mintha oda öntötték volna őket viaszból, csak szemük mozgása tudatta, hogy élnek.
Fél óra telt el, mióta itt van a kastélyban, s dühe egyre nőtt, már olyannyira mérges volt, hogy azon törte fejét, melyik őrrel végezzen előbb, mikor kinyílt az ajtó, s beléphetett rajta.
Hatalmas terembe jutott, még az előzőnél is nagyobb. Akár egy elhagyatott templom, oly rideg, és sötét volt. Falai előtt szobrok sorfala állt. A legtöbb embert ismerte, akiről ezek a művek születtek, mindannyian halott tudósok voltak, akiket általában koruk ítélt halálra...
A terem végén egy asztal állt, mely mögött ült egy hatalmas elme.
Hannah a férfi elé érve letérdelt, úgy maradt, míg az meg nem engedte neki, hogy felálljon, s a szemébe nézhessen.
- Hallottam róla, mi történt három éjjellel ez előtt… *szóalt meg az uralkodó. Hangja mély volt, s keménység áradt belőle, de szemei lágyan csillogtak, mikor a nőre nézett* Jöjj gyermekem, és mondd el, mi terheli elméd?
A vámpírnő e szavak hallatán a férfi mellé lépett, és leült vele szemben. Már teljesen visszanyerte önuralmát, és nyugodtan lélegzett. Az uralkodó szemébe fúrta tekintetét.
- Sok furcsa dolog történt mostanság velem, atyám… * suttogott, mégis oly hangosan hallatszott, ahogy szavai lehullottak a gigantikus falakról.
- Mesélj, Hannah! *kérte őt kíváncsian, bár már tudta a történet nagy részét.
- Pár héttel ez előtt, meglátogatott Valcan. *mondta úgy, mint ha valami szörnyűt cselekedett volna vele a herceg. Az uralkodó tudott gyermeke és Babilon hercege között lévő kapcsolatról, így erre a mondatra inkább hallgatással válaszolt. * Segítséget kért tőlem… és én naivan segíteni akartam neki. *savanyú szájízzel lökte magából a szavakat, keze erősen markolta a karfát, melyben ott maradtak körmének nyomai.
- És mondd leányom, mit kért tőled? *tette fel oly gyengéden ezt az egyértelmű kérdést.
Hannah ajka megremegett az érzelmektől, amiket el kellett folytatnia. Sóhajtott, s maga elé meredve, üres tekintettel válaszolt.
- Goran életét.
Olyan hossz csend lett a terembe, hogy Hannah félt, olyat mondott, ami az életébe kerülhet. Vánszorogtak a percek, és nem jött válasz. Az uralkodó gondolataiba merülve figyelte a nő arcvonásainak változásait, és próbált kiolvasni valami érzelmet a tekintetéből, de nem járt sikerrel. Elfordította a fejét.
- Beszédes ez a csend. *kezdett bele, miután összeszedte a gondolatait* Te most azt várod tőlem, hogy mondjam meg, mit cselekedj. Nagy a felelősség, és te magad nem bírod eldönteni, mi lenne a leghelyesebb. Eljöttél hozzám, hogy utat mutassak neked, és úgy akarsz távozni, hogy parancsot kaptál. Így nem lesz lelkiismeret furdalásod, ha azt teszed, amit a véred megkíván. *lassan feláll, és széttárja karjait* Az atyád vagyok Hannah, tudod, hogy nem szoktam megmondani, mit tégy. Ha jól emlékszem, te kérted, hogy ne szóljak bele az életedbe, mert már több száz éves vámpír vagy. Ez nem is olyan régen volt. *kezét a háta mögött összekulcsolva lassan járkálni kezdett a székek között, majd megállt, és a nő szemébe nézett.* Te megöltél egy vértestvért, mert megtámadott. Ez teljesen jogos, és nem fog érte senki felelősségre vonni. De most, amire készülsz, az nem átlagos dolog lenne, és esetleg elvesztené olyan meghatározó kapcsolatokat, amik segíthetnek neked, hogy felkapaszkodhass a létrára. Komoly problémák vannak előtted. De csak te tudod őket megoldani, egyedül. *visszaült a székébe, jelezve, hogy befejezte.
Hannah szemében talán több száz éve nem uralkodott ekkora üresség. Atyja szavai tőrként sebezték őt.
- Nem tudom, az fáj e jobban, hogy hátat fordítasz nekem, mikor szükségem van rád, vagy az, hogy szavaid oly igazan csengenek, hogy sértik büszkeségem. *mondta halkan* De megértelek, és nem haragszom, amiért nem adsz nekem tanácsot. Bolond voltam, hogy felkerestelek a gondjaimmal, amiket nem tudok megoldani, csak túl nagy veszteségekkel. *sóhajt* Ígérj meg nekem valamit.
- Mi lenne az?
- Bármi legyen is a döntésem, te nem fordulsz el tőlem.
Nem várta meg atyja válaszát, még szavai előtt elhagyta a termet, és hintóba ülve elmenekült onnan, hogy ne kelljen szembe néznie önmagával.


Két héttel később

Hannah az erkélyen állt, figyelte az éjszakát, és a néha meg-megmozduló árnyakat.
Vendéget várt ma estére, csak a vendég nem tudott a találkozásról.
Kopogtatnak a szobája ajtaján, majd benyit egy fiatal, jóképű férfi, aki remegve áll meg a nő előtt. A vámpír szemei hidegen csillogtak, bennük ezernyi csillag honolt. A férfit nézte, arcán egy mosoly suhant át.
- Beszélj! *szólt rá a félelemtől ledermedt férfira
- Itt van, mindent elintéztünk, ahogy kérte…
- Jó… küldd be!
A férfi kihátrált a szobából, és pár percen belül egy fiatal, 18 éves lánnyal tért vissza. Hannah végignézett a lányon, s elmosolyodott.
- Tökéletes!* csillant fel a szeme, majd intett a szolgálónak, hogy hagyja őket magukra.
Miután ketten maradtak a szobában, a vámpír megfogta a lány kezét, és leültette őt az ágyra. A lány némán sírt, rettenetesen meg volt rémülve, kezdte felfogni, hogy mekkora bajba keveredett. Hannah letörölte a lány könnyeit… gyönyörű volt, vállig érő selymes barna hajából jázmin illat áradt, zöld szemei hívogatóak voltak, kecses teste és nyaka ellenállhatatlanná tette a férfiak számára.
- Hogy hívnak kedves? *kérdezte a lányt
- Leonne *felelte remegő hangon
- Ne félj Leonne *suttogta Hannah* ha megteszed, amire kérlek, olyan ajándékot kapsz tőlem, ami mindennél többet ér…
A lány értelmesen bólintott. Fel tudta mérni a helyzetét, tudta, hogy a legrosszabb, ami történhet vele az, hogy meghal. Nem félt a haláltól, sőt, kíváncsi volt rá. A vámpírnő pont ezt látta meg benne, ez fogta meg őt, és emiatt választotta őt erre a feladatra…

Valcan a szokásos esti vadászatát folytatta, mikor meglátott egy fiatal nőt az egyik fa alatt sírdogálni. Közelebb ment hozzá, és megragadta gyönyörűsége, halandósága. Beszélgetést kezdeményezett, de válaszokat nem kapott, csupán fej és vállmozdítást. A lány egyre jobban sírt, ami lebilincselő volt egy élőhalott számára. A herceg nyugtatgatta őt, egyre közelebb bújt hozzá, egészen addig, míg fogait bele nem mélyeszthette a nyakába. Puha volt a bőre, és vére kivételesen finom nedű. Valcan gyengéden fogta áldozatát, aki átkarolta támadója nyakát, és kérette magát. Hosszú ujjai beletúrtak a herceg hajába, és halk, szenvedélyes sikolyt hallatott.
A férfi teljesen megfeledkezett magáról táplálkozás közben… nem vette észre az egyre közelebb lopódzó árnyakat, s csukott szemmel nem láthatta, hogy az éjszaka a szokottnál is sötétebbé vált…