Lasombra - Bosszú

A vár úrnője az erkélyen állt, és figyelte az alatta elterülő birodalmát. Innen, a vára legmagasabb pontjáról messzire ellátott. Csodálta az alvó világot, amelyet a Hold ezüstre festett. A gyönyörű táj magával ragadta őt, s egy szellő elhozta hozzá a távoli erdő friss, zsenge illatát. Kedve lett volna maga mögött hagyni az úri életet, s az erdőben tölteni minden idejét, félénken zubogó fagyos folyóba meríteni márvány arcát, versenyt futni a vadakkal, és hallgatni, ahogyan a természet él.
Csakhogy ez nem az ő élete volt. Neki kötelezettségei vannak, és megköti őt a domíniuma, amely minden ügyben számít rá.
Félt attól, hogy egyedül marad ebben a hatalmas birodalomban. Ha tehetné, visszamenne atyjához, és nem is mozdulna el mellőle. De ez nem megengedett neki. A vámpír világban súlyos törvények uralkodnak, és ezek szabályozzák minden egyes lépését.
Kívülről, egy avatatlan szemnek úgy tűnik, hogy megajándékozta őt Anthon ezzel a domíniummal. Persze ez nem így igaz. Atyja mélyen csalódott első gyermekében, és ezért elküldte őt erre a sivár és halott vidékre, ahol a hó és a fagy uralkodik minden felett.
Hannah tekintete egy pillanatra elhomályosodott, rémület költözött belé, mikor lejátszotta maga előtt újra és újra azt a jelenetet, mikor Anthon ide küldte őt. Sírni lett volna kedve, s meg is jelent egy könnycsepp a szeme sarkában, mikor kopogtattak az ajtaján. Hirtelen megfordult, és eltűntette magáról bánata nyomait.
- Szabad! *szólt csendesen, mire kinyílt az ajtó.
Merson lépett be rajta, s meghajolt a nő előtt.
- Miért jöttél? * tette fel úri hűvösséggel a kérdést Hannah.
- Úrnőm… fájó híreket hozok * elhallgatott.
- Mondd!
- Dankalról van szó… jelentették az őrök, hogy holtan találták az erdőben.
A vámpírnő szemei kikerekedtek, s olyan dühös lett, hogy kezében tartott kristálypoharat összeroppantotta. Merson nem mert szólni, inkább hallgatott, és várta mikor kérdezik őt.
- Hol? * kérdezte Hannah szemvesztett hangján.
- A nagyerdőben. Odavezetlek, ha kívánod.
Nem válaszolt, kiviharzott a szobából, és mire Merson felocsúdott volna, már lóháton volt, és kereste a holttestet.
A vér illatát követte, érezte azt a finom, zsenge illatot, amit már oly rég óta ismert.
Nem kellett neki sok idő, mire megtalálta, amit keresett.
Nézte lováról a testet, azt az ifjú, és erős lényt, aki oly közel állt hozzá.
Lassan csúszott le a lóról, és Dankal mellé lépett.
Körülötte a havat vörösre festette a vér. Vérfolt volt a földön az ágakon; mindenütt. Hannah közelebbről is szemügyre vette a halottat testén ott éktelenkedett az árulkodó jegy, a harapások nyoma mindent elárult az avatott szemeknek. Ám ezek a fognyomok nem vámpírtól származtak. Az annyira szeretett Dankalt vérfarkasok ölték meg.
Az úrnő hosszú órákat töltött a tett helyszínén, nyomok után kutatva, de nem talált semmit. Csak a mámorító vér szaga telítette be a levegőt.
Nem sírt, arcára nem ült ki az érzelem, pedig ez az ifjú közel állt hozzá. Ebben a hónapban akarta őt a vámpírok közé ölelni. Az avatására az elkövetkező héten került volna sor, amikor is egy kisebb fogadást fog rendezni Hannah, amit ezzel a megtisztelő feladattal kezdett volna. A fogadás természetesen meg lesz tartva, csak eme aprócska és mégis oly méltóságteljes ceremónia hiányában.
Pár óra elteltével megérkeztek a szolgálók, hogy eltakarítsanak mindent, nehogy az avatatlan szemek meglássák. Létük titok, és ezt meg is kell őrizniük.
A ghoulok gyorsak voltak, és precíz munkát végeztek, semmi nyom nem maradt a gyilkolásról. A holttestet a várba viszik, és elhamvasztják, majd valószínűleg szétszórják a közeli folyóban. Semmi nem derülhet ki ebből az ügyből, bár sajnos már így is többen tudnak róla, mint kellene.
Hannah visszalovagolt súlyos gondolataival a védelmet jelentő várba, és bezárkózott a szobájába. Most magányra volt szüksége, hogy átgondolhasson mindent.
Tisztában volt vele, hogy Dankalnak azért kellett meghalnia, mert ő kapta a domíniumot. A hatalma végzett azzal a személlyel, akiért mindent megtett volna. Ha nem helyezik ki őt ebbe a domíniumba, Dankal valószínűleg még mindig életben lenne, és most mosolyt fakasztana az arcára, ahogy mindig is tette. De a férfi halott, és Hannah most magát okolja ezért. Talán van igazság az önvádban.
Minden világos volt a vámpírnő számára. Ez egy üzenet volt neki, hogy ő is erre a sorsra fog jutni, ha nem tűnik el minél előbb az orosz domíniumból. Ám Hannaht nem lehet ilyen egyszerűen megijeszteni. És másik oka is van annak, hogy nem hagyja el ezt a helyet; nem akarja Anthon segítségét kérni, nem merne a szemébe nézni.
Így muszáj egyedül boldogulnia, és tisztában van azzal is, hogy ennek nagy ára lesz…
Pár óra elteltével Mersonért hivatott, és mikor a férfi belépett a szobába, oly nagy félelem költözött belé az úrnője tekintetét látván, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekült volna. De nem tette. Mindent eláruló pillantás szúrta át a tekintetét.
- Azt akarom, hogy találd meg azokat, akik ezt tették vele. *szólalt meg halkan Hannah.
- Hogyan tegyem mindezt? Semmi nyomot nem hagytak, csak annyit tudok, hogy vérfarkasok végeztek vele*mondta idegesen a férfi.
- És ez éppen elég ahhoz, hogy elindulj a nyomon. Nem sokan tudtak róla, hogy Dankal ma éjjel az erdőben lesz… csak néhány vértestvérnek adatott meg, hogy ezt tudja. Köztük van az áruló.
Merson bólintott.
- Adok melléd húsz embert. Remélem, sikerrel jártok, és meg tudjátok előzni, hogy még egy hozzám közel álló személy az életét adja a domíniumért.
Hannah odasétált Mersonhoz, és a kezébe nyomott egy papírt.
- Ezen vannak a nevek. Azok nevei, akikkel nektek kell foglalkoznotok. A többi az én dolgom lesz.
- Értem úrnőm. *átvette a papírt.
- Ne okozz csalódást! *mondta Hannah majd az ajtó bezárult Merson mögött.
A nő leült a székébe, és az éjszakába meredt. Neki is el kell indulnia lassan, útját vér és halál fogja kísérni…

Mikor a Nap eltűnt a havas hegyek mögött, Hannah magára vette köpenyét, annak csuklyáját mélyen az arcába húzta, és kisétált a várából. Egy vámpír tartott vele, akinek a beceneve hóhér volt. Előszeretettel fosztotta meg ellenségei testét a fejüktől. E mögött a név mögött azonban egy érző szív lakott, egy olyan kitartó és hűséges vámpír, kinek barátság megtisztelés volt. Több száz évvel idősebb volt, mint Hannah, de mégis telesítette a nő minden óhaját. Senki sem tudja miért tette ezt, még az úrnő sem, és próbálta nem parancsolóan kérni őt a különböző feladatok elvégzésére.
Ma éjszaka hirtelen bukkant fel a sötétségből elő lépve ez a férfi. Hannah idegesen fordította felé a fejét, egyedül akart menni, de a hóhér szavai megdermesztették.
- Hidd el, úrnőm, szükséged lesz rám a halál óráján * suttogta a férfi, és választ nem várva felült lovára, majd maga mögött hagyva Hannaht elindult az ösvényen, amely a másik domíniumba vezetett.
Hannahnak kellett pár perc, hogy észbe kapjon, és megeméssze a hóhér szavait, majd utána vágtatott, és az út többi részét némán tették meg.
Furcsa egyéniség volt a hóhér. Soha nem beszélt a kelleténél többet. Talán ez tette őt oly megfoghatatlanná. Az arcát még senki nem látta, vagy ha valakinek megadatott ez, az már nem él. Állandóan csuklya van rajta, melynek sötétje mögül az érdesen suttogó hang halálra rémíti azokat, kiket megszólít.
Senki nem tudja pontosan hány éves, és a lakhelyét sem ismerik, még a legnagyobb bölcsek sem. Ez a vámpír maga a titokzatosság. Éjfekete lován sötét köpenyével, és arcába hulló csuklyájával úgy néz ki, mint az eljövő halál… hiszen, ha valahol felbukkan, ott biztos vér fog folyni.
- Megérkeztünk * szólalt meg a hóhér hidegen, s előre mutatott.
Egy kastéllyal szemben álltak. Az épület ablakai sötéten ásítoztak az éjszakába, kihaltnak tűnt. Egy kanyargós földút vezetett a kapujához, s mikor oda értek, az magától kitárult.
Hannah kételkedett egy pillanatig, majd erőt vett magán, megszorította lova kantárját, s belépett az udvarba.
Egyedül találta magát ezen a kihalt helyen. Hátra nézett, de a hóhér nem volt sehol. Vett egy nagy lélegzetet, leszállt a lóról és a bejárathoz sétált. Mikor felemelte jobb kezét, hogy kopogjon, ez az ajtó is kinyílt előtte. Zavartan nézett szét, majd belépett a kastélyba.
Üresnek látszott, de Hannah érezte a vér szagát. Már tudta, hogy hányan vannak az épületben, és abból ki vámpír és ki halandó.
Hirtelen zajt hallott, kinyúlt egy árnyékért, és beletemetkezett.
Kivágódott az egyik ajtó és egy idős ghoul lépett ki rajta, valamit magyarázva a nála fiatalabbnak.
- Remélem megértetted, mit kell tenned. Az úr soha nem tűri meg a hibákat. *mondta vészjóslóan az öreg, majd intett a fejével, és a másik eltűnt egy baloldalról nyíló ajtón.
A ghoul folytatta volna útját, de Hannah lecsapott rá. Árnyékok gyűltek a teremben össze, és óhatatlanul fogva ejtették a férfit, aki kapálózni kezdett, mire az árnyak egyre szorosabban tartották őt. A vámpírnő kilépett az egyik árnyból, és sötét szemeit a férfin pihentette.
- Vezess az urad elé!* parancsolta neki, de a férfi nemet intett. Szemében félelem lángja égett, de ezek is kialudtak, mikor az árnyak oly szorosra fogták béklyójukat, hogy a ghoul megfulladt.
Hannah közelebb lépett a testhez, majd vállat vont.
- Ostoba! - sziszegte, majd elindult egy fölfelé vezető lépcsősoron.
Mikor a tetejére ért, kinyílt egy ajtó, amin egy vámpír lépett ki.
- Ki vagy te? *kérdezte a nőt. Hangjában nem volt félelem.
- Hannah vagyok… beszélgetni jöttem…
- Meg van ennek a szokott formája, úrnő… *nyomta meg gúnyosan az utolsó szót
- A hagyományokat most önkényesen háttérbe helyeztem *villant vészjóslóan a szeme
- Fáradjon beljebb* mutatott a szoba felé, majd mikor mindketten bent voltak, az ajtó kulcsra zárult. * Soha nem értettem, hogy egy ilyen bájos, és fiatal nő, mint maga, hogyan kerül eme zord és visszataszító vidékre.
- Ez maradjon az én dolgom…
- Azt rebesgetik, hogy megtagadta önt az atyja*Hannah nem felelt* ez bizony elég kellemetlen dolog önnek, ha ilyen helyen van…
- Nincs szükségem atyám védelmére. Magam is boldogulok.
- Valóban?
A hang már Hannah háta mögül jött. Az előtte álló vámpír most becserkészte őt. A nő tisztában volt vele, hogy a ház ura hatalmasabb nála, de a félelem egy szikráját sem mutatatta felé. Lassan oldalra fordította a fejét, de már érezte a vámpír leheletét a nyakán.
- Élvezettel fogom megölni magát *mondta és már nyílt az álkapcsa a harapásra...
Egy pillanatra megfagyott a levegő körülöttük. A nő már készült, hogy kikecmeregjen a halálos csapdából, de mire magához szólította volna az árnyékokat, hogy letépjék a támadója fejét, valaki már megelőzte…
Egy halk nyekkenés hallatszott, és a ház urának kikerekedtek a szemei, elüvegesedtek, majd a földre rogyott. Hannah lassan megfordult… a hóhér nézett vele farkasszemet. Egy pár másodpercig tartották a kontaktust, majd a vámpírnő a testre nézett.
Ott feküdt a földön, mellkasát elborította a vér, szájából egy sötétlő csík csordogált a padlóra.
A hóhér felmutatta véres kezét, amelyen még láthatóak voltak a halott maradványai.
Hannah zavarban volt, de az arcára nem ült ki érzelem. Márványarccal indult kifelé a szobából, és mikor kiért csak annyit mondott:
- Egy megvolt...

Újra lóháton voltak, délfelé vették az irányt, a következő domíniumba.
Az éjszakából még sok volt hátra, nem kellett sietniük, szép lassan haladtak előre. Az őket körülvevő árnyékok rájuk tapadva követték minden mozdulatukat, mintha valóban életre keltek volna.
A két vámpír nem zavartatta magát, minden napi dolog volt ez. Már megszokták, hiszen az őket körül vevő sötétség belőlük fakadt és bennük teljesedett ki.

A déli uradalom határát egy vörösre festett kő jelezte. Mikor a két „vendég” elhaladt mellette, szemük elé csodálatos látvány tárult. Előttük egy keskeny völgy után elterült egy fehéren csillogó mező, mely hirtelen megszakadva erdőben folytatódott. Ahogy a hóra a Hold fénye ráesett, a szemet megtévesztve olyannak hatott, mintha egy gyémántrengeteg feküdt volna ott fákkal ölelve.
Lenyűgöző volt, vonzotta az élőlényeket ez a hely…
- Kitűnő vadászterület! *szólalt meg egykedvűen a hóhér, mintha ő észre se vette volna ezt a csodát…
- Valóban… *próbálta palástolni ámulatát Hannah.
Ahogy egyre lejjebb haladtak a völgyben, s már a gyémántmezőt is maguk mögött hagyták, végre megérkeztek a domínium centrumába. Egy kisebb falu terült el egy hatalmas épület körül. A házak szétszórtan álltak, mintha csak oda hajigálta volna őket egy gyermeteg kéz.
Síri csönd volt, a házak ablaka sötéten ásított az éjszakába. Mindegyiket magas kerítés vette körül, háziállatokat sehol nem lehetett látni vagy hallani. Egyedül a lovak ütemes lépkedése törte meg a csendet, ahogy patáik alatt megcsikordult a fagyott hó…
Elérték a herceg házának kapuját. Hannah leszállt a lováról, és ment, hogy kinyissa a kaput, de ekkor félelmetes csaholásba kezdett egy kutya, ami a vámpír keze után kapott. A lovak idegesen fészkelődni és prüszkölni kezdtek, ahogy sorban ébredt föl minden kutya, és veszett ugatásba fogtak. A házak mintha felébredtek volna, kis pislákoló fények jelentek meg az ajtókban és az ablakokban.
Hannah kinyúlt egy árnyékért, és eltakarta magát és a lovát. Valószínűleg a hóhér is gondolt ilyesmire.
Több percbe is bele tellett, mire a kutyák elhallgattak, és újra teljes lett a sötétség.
A vámpírnő lehunyta a szemét, s mikor kinyitotta, még mindig látta azt a kutyát, aki elindította ezt a láncsorozatot. Az állat nem láthatta őt. Hannah egy újabb árnyékot is igénybe vett, az árnyékcsáp egyenesen a kutya felé haladt, majd leszakította az eb fejét.
Hannah rámeredt a kutyára, vagyis arra, ami maradt belőle, majd belépett a kapun, kecsesen elsétált a bejáratig, és benyitott. Már vártak rá…
- Gondoltam hogy lesz annyi bátorságod, hogy el gyere hozzám… *szólalt meg egy hang a sötétségben.
A vámpírnő a hang irányába fordult, ami egy karosszékből jött. A gazdájából csak egy egymáson keresztben pihenő lábat lehetett látni.
- Túl sokat engedsz meg magadnak, Hannah kedves… *dőlt előre a hangadó, s már az arcát is látni lehetett.
Natasa gyönyörű nő volt. Az arcán ugyan úgy ott volt a pír, mint még több száz évvel ezelőtt, amikor halandó volt. Tökéletes testével mindent elérhetett, amit csak akart. Barna szemei melegséget sugároztak, és ártatlanságot. Mindenkit megtévesztettek.
A hölgy úri mozdulattal felállt a fotelból, és Hannahhoz sétált.
- Messzire tévedtél hazulról, kis lasombra… szót kellett volna fogadnod, és apuci mellett maradni, hogy mindig megvédhessen… *kezdett gúnyosan sziszegni Natasa* Sajnos, rossz kislány voltál, és most meg kell, hogy kapd a büntetésed *suttogta, és elindult az egyik gyertyatartó felé.* Annyira sajnálom * nevetett, majd meghúzta a gyertyatartót, és a könyvespolc eltolódott.
Hannah háttal állt a titkos ajtónak, de valami így is megfagyasztotta benne a vért.
A háta mögött egy üvöltés hasította ketté a csendet. Lassan megfordult, és négy vérfarkassal találta szembe magát.
Még látta, ahogy Natasa eltűnik egy másik ajtó mögött, és hallotta gúnyos kacagását, de aztán már az adott helyzetre koncentrált.
Észrevették őt a vadállatok, és vicsorítva közeledtek felé. Tisztában volt azzal, hogy bármikor támadhatnak. Vett egy mély levegőt, kezét hirtelen felemelve felkapott egy árnyékot, amit ostorként használva a farkasok közé csattintott. Az egyik az árny után kapott, de állkapcsa a semmit harapta. Szinte karnyújtásnyi távolságra voltak tőle, mikor az árnyékszolga kicsapódott baloldalra, és éles késként átszúrta az egyik farkas testét. Az felüvöltött és a földre rogyott. A másik három mintha csak erre a pillanatra várt volna megugrott. Hannahnak annyi ideje maradt, hogy egy másik árnyékszolgát szólított maga mellé, és az éppen felé ugró farkas ellen küldte. A szolga rátekeredett a szőrös testre, és foglyul ejtette. A vad béklyóiba zárva nagy puffanással tehetetlenül a földre esett, és ott próbált meg küzdeni az árnyékkal. Ez a farkas még a földre sem ért, mikor már ugrott széttárt pofával a következő. Nem tévesztett célt, Hannah vállába harapott, és kivájt belőle egy termetes húsdarabot. A vámpír felüvöltött, és ép kezével megragadta a farkas fejét, körmét belemélyesztette a szemébe, és teljes erőből megszorította annak koponyáját. Csont reccsenése hallatszott, a farkas egy vinnyogó hangot adott ki magából, hátratántorodott, majd a földre hanyatlott.
A negyedig farkas körözött Hannah körül… kivárta a megfelelő pillanatot.
Hannah tudta, hogy a vérveszteség miatt nincs akkora ereje, hogy még egy szolgát szólítson. Tisztába volt azzal, hogy ezzel a farkassal is puszta kézzel kell elbánnia. Karján végigfutott a vére és a padlóra csepegett. Nagy a seb, lassan gyógyul, ha így folytatódik, annyi ereje sem marad, hogy irányítása alatt tartsa egyetlen szolgáját, amely fogva tartja a másik farkast.
Nem sok ideje volt arra, hogy kiötöljön egy jó tervet. A vad felé ugrott. A vámpír mást nem tehetvén a sérült karjával védekezet, abba harapott bele az ellenfele, és majdhogynem tőből le is szakította. Ez lat az idő alatt, Hannah megtámaszkodott a mellette lévő asztalon, és lendületet véve a levegőbe ugrott, veszélyeztetve, h karja a helyén marad. Szerencséjére a farkas addigra már elengedte a prédáját, így a nő teljes testével a magasba emelkedhetett. A vérfarkas felnézett rá gyilkos tekintetével, és pillanatok leforgása alatt utána is kapott, csakhogy Hannah kinyújtott lábbal a pofájába ugrott. Most először örült annak, hogy magas sarkú csizmát hord. A lábbeli sarka belemélyedt a szőrös agykoponyába. Mikor a herceg a földre érkezett megfordult, és látta, hogy utolsó ellenfele a földön fekszik, homlokából lassan szivárog a vér.
Már csak egy farkas maradt, amit egyre jobban szabadjára eresztettek az árnyak. Irányítójuk kezdte elveszíteni fölöttük az uralmat. Hannah lassú léptekkel a morgó, és ziháló alak felé közelített, s mikor elérte, felemelte a jobb lábát, és egy erőteljes mozdulattal a gerincére taposott. A csont engedett a hatalmas erőnek, és kettéroppant. Pont ebben a pillanatban foszlott szét az árnyék a test körül…
A nő megeresztett egy halvány mosolyt, és a földre rogyott… elvesztette az eszméletét a sérülések miatt.
Másnap éjjel, mikor magához tért, szörnyen fájt a feje. Szétnézett, és egy ismeretlen szobában találta magát. Nem esett pánikba. Nézelődött, hátha talál valamilyen tárgyat, ami elárulja ki a gazdája ennek a háznak.
Pár perc elteltével lépteket hallott, majd kinyílt az ajtó, és a hóhér lépett be rajta, egy pohár vérrel, amit a nőnek nyújtott.
Nem szóltak egy darabig egymáshoz, csak hallgatták a csendet, amit Hannah tört meg.
- Mi lett Natasával? *kérdezte
- Meghalt.
- Köszönöm… *hálálkodott, bár nem szívből.
- Ezt láttam helyesnek… *adta meg a rövid válaszát a férfi.
Hannah bólintott, s felült az ágyban. Már tudta hol van. Ott, ahol eddig még senki nem járt… ez mosolyt csalt az arcára.

Nem tudni, mennyi idő telt el pontosan, amíg ebben a házban voltak. Ez idő alatt nem szóltak túl sokat egymáshoz, csak éppen annyit, amennyit a szükség megkívánt.
Mikor Hannah teljesen felépült, úgy döntött ideje tovább állni. Felnyergelte a lovát, és minden búcsú nélkül haza vágtatott. Éppen jókor, ugyan is a vendégek már gyülekeztek a fogadásra, amit ő adott.
Felsietett a szobájába, magára öltötte legszebb, és legkihívóbb estélyiét, majd lesétált a tömegbe. Elvett egy tálcáról egy pohár borral édesített vért, majd mosolyogva tűnt el a vendégei között. Majdnem mindenkivel beszélt pár szót, a ma estének ő volt a fénypontja. Elérkezett az éjfél, megállt a terem közepén, és tapsolt egyet. Mindenki elhallgatott, a szempárak rásiklottak.
- Kedves vendégeim! * kezdte a beszédét* örömmel látom, hogy mindannyian megjelentek a meghívottak közül az estélyemen, amit csak az önök tiszteletére rendeztem.
Kisebb mozgolódások, és félszavak hallatszottak a terem minden részéről.
- Fogadják tőlem, a közöttünk megállapodott béke jeléül a finom vért, amelyet még atyámtól kaptam.
Szolgák özönlöttek a terembe tálcákkal a kezükön, amelyeken az említett vér, már ki volt töltve kristálypoharakba. Hiány nélkül, minden vámpír vett el belőle, és mikor Hannah felemelte a poharát köszönet képen, hogy eljöttek, finoman el is fogyasztották a pohár tartalmát. Jóízűen bólogattak, mert valóban mesterien finom volt a vér.
A kastély úrnője, csak mosolyogva állt a terem közepén, és figyelte vendégei arcát. Pár perc telt el, mikor az első vámpír a földre zuhant. Szeméből, szájából vércsík folyt a márványpadlóra. Ijedten nézetek a másikra, és mutogattak egymásra, majd sorra rogytak össze, és haltak meg…
Hannah zavartalan mosolyával nézte végig a jelenetet. Kb. 10 perc leforgása alatt, minden vámpír kilehelte a lelkét. Mikor az utolsó is meghalt, megitta a saját poharában lévő tiszta vért, és csettintett. Újra elárasztották a termet a szolgák, és eltakarították a szemetet az értékes márványról.
- Hát atyám, hatalmad nélkül is megvédtem a rám támadóktól a domíniumom! *suttogta a vámpírnő az éjszakába, és büszkén keresett kastélyában menedéket a nap sugarai elől.

Két nappal az incidens után, Hannah levelet kapott az atyjától. Nem hamarkodott felbontani, várt... Aztán a kíváncsiság még is kibontatta vele… miután végigolvasta, kiejtette kezéből a papírdarabot, és visszahanyatlott egy fotelba.
- Leonne… *síri hangját messzire sodorta a jeges szél…